A jó és rossz szellemi lények különválasztására már az ősembernek is igénye mutatkozott.

Egynéhány ezer esztendő alatt ebből az egyszerű osztályozásból nőtte ki magát a mára óriási és szerteágazó kereskedelmi üzletággá vált démonológia, melyben a témával foglalkozó könyvek, filmek, hamisított ereklyék, ajándéktárgyak, étrend- és ruhakiegészítők, jelmezek és egyebek képezik a busás bevétel alapját. Démonok, ördögök, vámpírok és rémek. Csupa félelmet keltő szerzet, melyekhez nyugodtan odacsaphatók a kriptozoológia összes borzalmas „teremtménye” is. Úgy tűnik, amennyire taszítóak, annyira vonzóak is ezek a kreatúrák. Talán az emberi lélek egyetemes fejlődésének 21. századi aberrációja lenne mindez? Ugyan dehogy! A démonok jelenléte már a babilóniai királyságban is a mindennapok részének számított. Még az emberi testrészeknek is külön démonai voltak. Szinte minden jó és rossz dolog mögött démonok, istenek jelenlétét hitték, s a Marduk-papság -ahogy a mostani papok is- üzletet szimatolva kihasználták az emberi félelmeket, a tudatlanságot. 

A téma kifogyhatatlan mennyiségben termelte és termeli ma is az írott anyagokat, így szinte teljes spektrumát „ismerjük” a babilóniai-akkád, hindu, görög, római, egyiptomi, maja, zsidó és a többi nép démonainak, jó és gonosz isteneinek. Mindezeknek esszenciáját ma képtelenség lenne egyetlen írásműben megfogalmazni, így röviden csupán az érdekesebb, vagy kevésbé ismert „információkat” osztom meg. 

Poklok
Alapvetően kétféle pokol létezik. Egy végállomás jellegű, afféle örök kárhozat típus, illetve egy tranzit hely, ahol a lélek tisztulása után szabad út nyílik az örök boldogság vagy egy új földi élet felé. Ráadásul ahány nép, ahány vallás létezik, annyiféle poklot talált ki magának. Vannak persze kivételek, például egyes afrikai népeknél, ahol a túlvilág egyáltalán nem is létezik, s a földi élet elmúltával a lélek átkerül egy újabb testbe és megy minden tovább, vagy a fény örökre kihuny és ennyi. 

Ha a kronológiai sorrendhez ragaszkodunk akkor Mezopotámiával és Egyiptommal kell kezdenünk. Az elsőnél Kur/Irkalla volt a sötét alvilág neve, ahol Ereshkigal (Ishtar) istennő uralkodott, s a gonosz lelkeket gallu démonok, vagyis ördögök kínozták.

Az ókori Egyiptomban Osiris birodalma az alvilág - afféle tranzithely volt. A halott szívét „megmérték”, s ha könnyű volt, mehetett az örök boldogságba. De ha a szív felé billent a mérleg, akkor azt befalta a krokodil fejű, oroszlános víziló, vagyis Ammit isten, s ezzel "konyec filma".

A régi görögöknél Tartarosz a rossz hely, vagyis a pokol legmélyebb bugyra. Akit ide beledobtak, annak annyi volt. Hádész jelentette magát a poklot, de az ott uralkodó istent is, aki Hekaté kormányzóasszonnyal uralkodott. A Tartaroszba dobott lelkeket Gaia és Uranosz (a Föld és az Ég) első torzszülött gyermekei kínozták. 

A rómaiak simán átvették a görögök poklát, majd továbbszínezték. Tüzes folyókat, falakat, nagy kapukat és rémisztőbbnél rémisztőbb szörnyeket kreáltak. Például ott várakozott a fekete szárnyú Tisziphoné, az Erinüsszök egyike, aki éjjel és nappal a gonosz lelkeket szöges korbácsával verte. 

Az ázsiai poklokból olyan sok van, hogy felsorolásuk külön könyvet is megtöltene, így csak szemezgetek. A Fülöp-szigeteken „Gimokodan”, Indiában „Kalichi”, Kínában „Diyu” a pokol neve. Szinte mindegyikben egy speciális, többszintes labirintusban kell a léleknek különféle bírák elé járulni. A szörnyű büntetések, kínzások után a lélek visszaáll eredeti, tiszta állapotába és beköltözhet egy új földi testbe. Az ősi japánok pokla egy föld alatti hely, ahol állandó, kínzó nedvesség uralkodik. 

A dél-amerikai kontinensen az aztékok és a maják sokszintes poklokban hittek, ahol a halottak lelkeinek komoly erőpróbán, kalandos, veszélyes utazásokon kellett részt venniük, hogy eljussanak az örök nyugalom országába. 

Az ősi judaizmusnak konkrétan nem volt tanítása a túlvilágról. Később aztán megemlít egy helyet, melynek neve Gyehenna, ahol a lélek maximum 12 hónapot tölt tisztulással aztán mehet az édenkertbe. Ez a Gyehenna különös elnevezés, mert egy valóságos helyre is utal Jeruzsálem mellett. Valaha itt állt Moloch szentélye. Moloch egy ősi föníciai istenség volt, akinek a zsidók eleinte még gyermekeket is áldoztak. Aztán a szentélyt lerombolták, s e hely lett Jeruzsálem szeméttelepe, ahol mindig tűz égett. Az öngyilkosokat és a kivégzett bűnözőket is itt égették el. Egy kicsit később a Talmudban mégis megjelenik valamiféle pokol, a Seól, ahol semmi sincs csak az örök sötétség. 

Az iszlám is megalkotta a saját sötét túlvilágát. A Jahannam egy forró, tüzes hely, ahol a lélek a feltámadás napjáig gyötrődik. Aztán egy vékony pallóra lép, s ha átjut, akkor a paradicsomba (Jannah), egy csodálatos kertbe kerül. Ha lepottyan a pallóról, akkor vége. Nincs tovább. 

A kereszténység előtti Európában is léteztek pokol-variációk. A Breton mitológia „Ananon”-ja, a kelták „Uffern”-je, a szlávok „Peklo”-ja, vagy a finnek „Tuonela”-ja. Aztán jöttek a nem éppen finomkodó hittérítők, akik két lehetőséget vázoltak fel: áttértek vagy meghaltok. Így az ősi túlvilágokból a keresztények pokla lett.

„Mert ha nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség lánczaira adta oda őket, hogy fenntartsanak a ítéletre;” Szóval a zsidó-keresztény pokol az a végső hely lett, ahonnan nincs visszaút, ahol az örök gyötrelem lesz a lélek büntetése.

Démonok
Eleinte a démonok afféle félszerzetek voltak. Félig emberek, félig istenek, akik a főistenségek csicskásaiként tettek jót, avagy rosszat. Bizonyos későbbi források inkább azt feltételezték, hogy a démonok az ördög és az ember közös frigyéből születtek. A különféle hittörténetek abban megegyeznek, hogy lassanként a démonok társadalma élesen kettévált, s több lett a sötét erőket használó lény, akik maguk közül választottak vezetőt, egy új istent, egy királyt, akinek megsokszorozott ereje már elegendőnek mutatkozott ahhoz, hogy a „jókkal” szembeszálljon. Így született meg a nagy ellenszegülő a Sátán, a "főgonosz", ki tucatnyi néven és formában tartja rettegésben a gyenge embereket.

A Sátán
Már az ókori népek hitvilágában is felbukkan egy különös, inkább sötétebb erőkkel bíró nagy hatalmú lény. Sed, Mazzikim, Mehabbel, Seirim, Iblis, Béliál, Diabolosz, Daimónion, Belzebub, Lucifer, Sátán, s még több száz néven emlegetik, körülírják, boncolgatják, elemzik, magasztalják és ki illetve letaszítják. De a pokol leggonoszabb teremtményét, igazi „főgonosz sztárt" a zsidó-keresztény Biblia csinált belőle.

Az idők folyamán címeket is aggattak rá:
Fényes csillag, hajnal fia
A pusztító
E világ fejedelme
A levegőbeli hatalmasság fejedelme
E világ istene
A gonosz
Felkent kerub
A démonok fejedelme
Tírus királya
Babilon királya 

Jellemzése:
A testvérek vádlója
A világosság angyala
A kísértő
Csaló
A lélek, mely az engedetlenség fiaiban munkálkodik

A hatodik századig önállóan nem is igen ábrázolták. Aztán alakot öltött kígyó, sárkány, oroszlán, kecske, bika, páva, szarvas és fiatal férfi vagy lány képében.

Még a magyar-székely nép mondáiban is felbukkan Durumó néven, aki a legerősebb ördög volt az ördögök birodalmában. 

A Biblia, a Tóra vagy a Korán gyakorta ellentmondásokba bonyolódik, mikor a sötétség fejedelméről van szó, akit legtöbbször Sátán avagy Lucifer néven említenek, ha egyáltalán néven neveznek. Az ellentmondások minden valószínűség szerint abból fakadnak, hogy a Sátánt, mint istenséget mindenképpen a gonosz megtestesítőjeként kívánják szerepeltetni, holott az ősi hitvilágban (de még a korai kereszténységben is) a Sátán szerepe sokkal pozitívabb megítélésű volt. 

Ha hiszünk az afféle megállapításoknak, melyek az ősi civilizációk kutatási anyagára épülnek, akkor néha elgondolkodtató információkhoz jutunk. Az ősi szanszkrit nyelvben felbukkanó „Sa-Ta-Na-Ma” mantrákat a kígyó meditációban használták. A „Sa” végtelent jelent, a „Ta” életet, a „Na” halált, a Ma pedig újjászületést. A SATAN kifejezés pedig a nagy igazságra utalt. 

A Lucifer név eredetileg a Vénusz bolygót megtestesítő római isten volt, aki a tudás fényét szerette volna átadni az embereknek. Bizonyos források szerint ő volt a valódi teremtő, csak a terv végső szakaszában legyőzték és száműzték. 

Furcsa mesék egytől egyig, melyekben a tudás szorosan összebújik a szexualitással. Különös, hogy például a keresztény kultúra mindkettőt tűzzel vassal irtotta, üldözte. 

Az ősi hiedelmek, vallási félelmek, elhajlások soha nem szűntek meg. A középkor okkultista mesterei újra és újra fel- és megidézték a régi tanokat. A könyvnyomtatás elterjedésével aztán könnyebb lett a dolguk, ráadásul a zsidó-keresztény hazugságoktól kissé megcsömörlött olvasótáboruk vágyott a megmagyarázhatatlan borzongásra. Korai példa erre Dante: Isteni színjáték című műve, mely a költő halála után a könyvnyomtatás hajnalán igazi bestsellernek számított.

Később mások már specifikusabban kívánták bemutatni a túlvilágot, a mennyet és a poklot. Leginkább -a borzongás végett- a pokol bugyrairól szóló leírások váltak népszerűbbé. Az Ars Goetia nagyjából a 15.században született, melynek előszava sokkal ősibb tudásra hivatkozik. E könyv bemutatja és rangsorolja a különféle démonokat, ártó lényeket. E művet használta alapul Johann Weyer (Ioannes Wierus) holland orvos, hogy megalkossa saját pokolleírását. A Pseudomonarchia Daemonum című összefoglalójában -mely nagy művének utolsó fejezete- igyekszik teljes képet mutatni a pokolról, az ott élő, uralkodó nagyságokról, az emberi szenvedések fajtáiról, fokozatairól. Könyvében 69 ördögi démonról s azok seregeiről ad pontos leírást. Megtudjuk Tőle, hogy a pokol ura Belzebub (Baal-Zebub - a legyek ura), aki 6666 légión uralkodik, s oly alakban jelenik meg, amelyben csak akar. Ő a nagy „keleti király”. Legfőbb bizalmasa Lucifer az igazságügy miniszter és közvetlen munkatársa Alastor a hóhér.

A király minisztereinek nevét számos torzítással mások is átvették, de az alábbi lista inkább a doki eredetijéhez közelít:

Adramelek kancellár, a Légy-Rend lovagja.
Astaroth, aki a pokol pénzügyeiért felel.
Nergal, a pokoli titkosrendőrség kapitánya.
Baal, a pokolbéli hadsereg tábornoka, a Légy-Rend lovagja.
Leviathan admirális, a Légy-Rend lovagja. 

További nemesek, akik mind a Légy-Rend nagykeresztes lovagjai:

Eurynome, a halál fejedelme.
Moloch, a kísértő gonosz szellemek fejedelme.
Pluto, a az alvilági büntetések főfelügyelője.
Leonard, a boszorkányszombatok nagymestere.
Baalberith, a pokollal kötött szövetségek intézője, az alvilági levéltáros.
Proserpina, a gonosz szellemek parancsolója. (Később újra megemlítem.) 

Belzebub nagyköveteket is küldött szerteszét a világba. Néhányuk neve és célországa ez:

Belfegor - Franciaország.
Mammon - Anglia
Belial - Törökország.
Rimmon - Oroszország
Hulgin - Itália
Martines - Svájc
Thamuz - Spanyolország.

Ezután hosszan, nagyon hosszan sorolja a nemesi démonok és ördögök neveit, akik különféle feladatokat látnak el. 

Az egész mű, alapjában véve egy leleplezés. A korábbi okkultista könyvek kivonata, melyek felfedik a „titkokat”, a különböző démoni lények hívószavait, kordában tartó mágiáit. A doki arra kívánta felhívni a figyelmet az ezerötszázas évek vége felé, hogy ezek az írásművek a nagy humbug kategóriájába tartoznak, s nem egyebek, mint a kiadók pénzügyi húzásai. De a téma még ma is szinte kimeríthetetlen. Tényleg óriási biznisz van mögötte. (Szerintem ő is tapasztalta anno.) 

Néhány érdekesség, de tényleg röviden, mert a magyar olvasók 80 százaléka nem tud ennyi szöveget feldolgozni. Ja, klassz dolog volt a mai harmincasoknak szánt képolvasás kitalálása. 

Luciferisták és Sátánisták, na meg a többiek, akiket idesoroltak.
No erről is egy külön könyvet írhatnék, ha akadna rá kiadó és idő. Figyelem, kicsit távolabbról kezdem. Rémlik valakinek az Iron Maiden - Montségur című száma, mely a 2003-ban megjelent 13. Dance of Death címet viselő nagylemezen hallható? Érdemes meghallgatni, s a szövegre figyelni. Persze segítség képen elmondom, hogy ez a szám egy vallási genocídiumról szól. Főszereplői: Katharok, a francia király, három pápa és egy csomó megvezetett katolikus. 

A tizedik század derekán járunk. Dél-Franciaországban egy új, keresztény alapokon működő gnosztikus vallás éled, mely igen hamar elterjed, főleg a szegények között. A katharok a kereszténység alapelemeit használják fel vallásuk alapköveinek. Tisztaság, becsületesség, szegénység, pacifizmus, a nők és férfiak egyenjogúsága, a hierarchikus rendszer tagadása. Jelképül az okcitán keresztet választják, s bár békét hirdetnek, mégis haragot szítanak a római központú katolikus egyházban. Az a fő probléma velük, hogy a meghirdetett eszméket a gyakorlatban is alkalmazzák. Vagyis a szegények és a tiszták, akik vezetik őket, tényleg azok. Semmi álságos hazudozás, pénzen megváltható bűnbocsánat, aranybálványokkal teli templomok, mint a római katolikusoknál. 1147-ben III. Jenő pápa még békésen próbálja tisztázni a helyzetet, de a radikálisabb megoldás III. Incére marad. Bevonja a bosszúhadjáratba VIII. (Oroszlán) Lajos francia királyt és számos nemesét. Bűnbocsánatot, pénzt, még több pénzt, rengeteg birtokot és pápai védelmet kínál fel nekik, ha elvégzik a piszkos munkát. Mindezt persze csakis a keresztényi hitbuzgalom keretein belül. Az ajánlatot mindenki kedvezőnek találja, így megindul a katharok ellen a teljes irtóhadjárat. Vagyis keresztények keresztények ellen a kereszt jegyében. Klassz, mi? Hamarosan Béziers városát ostromolják, melynek eleste után annak 20 ezer lakosát -nőket, öregeket és gyermekeket sem kímélve- egytől-egyig lemészárolják. Sok százan a város főtemplomába menekülnek, őket ott, e megszentelt helyen ölik halomra. Keresztényi hitbuzgalom? Hm...

Ince halála után IX. Gergely pápa boldogan folytatja a népirtást. Az utolsó genocídium 1244 márciusában történik, mikor 210 kathar számára egyetlen óriás máglyát gyújtanak. Az inkvizíció papjai röpdösnek a gyönyörtől, mikor az eretneknek, sátánista szektának beállított vallás hívei családostul égnek el elevenen. A katolikus egyház még ma is tagadja, hogy velejéig gonosz és elhibázott lépés volt, s szentül hiszi, a katharok sátánisták voltak, csakúgy mint később a keresztes lovagok.

Egy legenda szerint a katharok néhány nagymestere túlélte az évtizedeken keresztül ívelő pusztítást, s végül megalapították titkos, földalatti szervezetüket a Rózsakeresztesek Rendjét mely a későbbi szabadkőműves páholyok alapjául szolgált. 

Mára egyébként világosan körvonalazható a két irányzat. A luciferisták (palladisták) és a sátánisták két, egymástól szögesen eltérő hitrendszert alakítottak ki. A luciferisták Lucifert, a fényhozót tisztelik, aki a legfényesebb teremtő isten volt, de féltékenységből letaszították trónjáról. Fehér miséiken mindaz fellelhető, mint a katolikusoknál, csak épp ellentétes előjellel. Merészen hirdetik az emberi vágyak őszinte kibontakoztatását, a szexuális szabadságot. 

A sátánisták egészen más tészta. Ők a gonoszt imádják a gonosz kedvéért. Ennek érdekében esztelen áldozatokra is hajlandóak, melyek ténylegesen elborzasztják a kutatókat. Az indiai thugok a 13. században azzal fejezték ki odaadásukat a gonosznak vagyis Káli istenasszonynak, hogy válogatás nélkül öldösték az embereket, többnyire egy speciális kendőt használva fojtóeszközként. Igen sok időnek kellett eltelnie, mire összefogdosták őket és kötélen himbálózva ők is eljuthattak gonosz istenük színe elé.

Bár nehezen hihető, de még ma is létezik egy alapvetően sátánista népcsoport, s ez a különféle félre-magyarázatok ellenére is valóságos. Az igaz, hogy mára erősen megtépázta őket az „iszlám állam” által indított háború. Eredetileg a Kurdisztánban élő yezid (jazidi) népcsoport a pávát, mint a sátán megtestesülését imádja. A 14. században Adi Sejk (Adi ibn Muszáfir) alapította vallás szerint tök fölösleges a jó Istenhez fohászkodni, hiszen ő jó, tehát minden bűnt megbocsát. Ellenben folyton könyörögni kell a Sátánnak, hogy barátságos legyen és megsegítse a hozzá fohászkodót. Úgy okoskodtak: az kizárt dolog, hogy ősanyánk Éva szóba állt volna egy csúszómászó kígyóval, viszont tutiszáz, hogy elbűvölte a pávakakas szétterített farktollainak ragyogása. Ezért választották ők a pávát legszentebb állatuknak. 

Az egészen modern sátánista vallás központját Amerikában kell keresni. Hol is másutt. Egész Amerika átitatódott a sátánista, luciferista és szabadkőműves jelképekkel. Gondoljunk csak az egydolláros bankón található 13 lépcsőfokos piramisra, felette a luciferi mindent látó szemre és a piramis alatti jelmondatra: Novus Ordo Seclorum – (A korszak új rendje), melyet a szabadkőművesek és a sátánisták is előszeretettel használtak. Az egész kompozíció egyébként Salamon pecsétjét mintázza. Az okkultisták szerint Salamon király volt az, aki feketemágiával képes volt a pokol erőit maga mellé állítani. Persze mindez lehet, hogy csak belemagyarázás, afféle véletlen egyezés. Lehet...

Tudják, hogy kinek a szobra áll a 88 méter magas washingtoni Capitolium tetején? „A szabadság istennője.” Lenne az idegenvezető válasza. Csakhogy ilyen istennő egyik mitológiai sztoriban sincs. Szabad a gazda? A kupola tetején Perszephoné (Proserpina) szobra áll. Ő a görög mitológia félelmetes istennője, aki a halottak felett, az alvilág királynőjeként uralkodott. Nevét sem volt tanácsos kiejteni, ezért amikor róla beszéltek, egyszerűen „Szűzként” emlegették. Ez is csak a véletlen lenne? Lehet... Minden esetre elég kifejező, hogy az amerikai törvényhozás épületét a pokol királynője védi.

De kanyarodjunk csak vissza a modern kor sátáni gyülekezetéhez. A Sátán Egyházát 1966. április 30-án, San Francisco-ban Anton Szandor LaVey alapította. Ő volt az első főpap is, de emellett írással, okkultista tanokkal, színészkedéssel és zenéléssel is foglalkozott. 1969 írta a Sátáni Bibliát és tevékenysége során elérte, hogy a sátánizmust vallásként fogadják el. Bár szerintem inkább afféle ateista életformaként érdemes rá gondolni vagy autodeista magatartási normaként vizsgálni. Hiszen egy sátánista valójában nem hisz istenek és túlvilági lények létezésében, kizárólag önmagában. Számukra a gonosz nem azonos a Sátánnal. Vallásuk lényege egy olyan magatartástípus, melynek középpontjában az öntudatra ébredt, tetteiért, gondolataiért felelős és felelősséget vállaló, folyamatosan vizsgálódó, kétkedő, sikerorientált embert áll. 

A földi sátánizmus tizenegy törvénye:

1. Ne adj tanácsot, hacsak meg nem kérnek rá.
2. Ne beszélj a gondjaidról másoknak, hacsak nem vagy biztos, hogy igazán hallani akarják.
3. Más birtokán tanúsíts tiszteletet, különben ne menj oda.
4. Ha birtokodon egy vendég bosszant, kegyetlenül és kímélet nélkül bánj el vele.
5. Ne közeledj senkihez szexuálisan, hacsak nem kapsz erre jelzést.
6. Ne vedd el, ami másé, hacsak nem terhes számára, és könyörög hogy szabadítsd meg tőle.
7. Ismerd el a mágia hatalmát, ha sikerrel használtad vágyaid eléréséhez. Ha tagadod a mágia hatalmát, miután hozzá fordultál, elveszíted mindazt, mit általa szereztél.
8. Ne panaszkodj olyasmiért, aminek nem kéne alávetned magad.
9. Ne árts kisgyermekeknek.
10. Ne ölj nem-emberi állatot, hacsak rád nem támad, vagy élelemre van szükséged.
11. Ha nyílt területen jársz, ne háborgass senkit. Ha téged háborgat, kérd, hagyja abba. Ha nem fejezi be, „semmisítsd meg“.

A vallás által bűnnek kikiáltott dolgok, amelyeket minden sátánista kerül: ostobaság, pózolás, szolipszizmus, önámítás, csordaszellem, szűklátókörűség, a múlt feledése, önromboló büszkeség, az esztétika hiánya.

Szerintem ízelítőnek ebből elég is ennyi. Pedig mennyi mindenről lehetne még írni, ami e témába vág! De biztosan akadnak majd fanyalgók, mert azok mindig akadnak, akik kifogásokat, hibákat, ellentmondásokat keresnek és találnak. Mindez talán abból fakad, hogy ez az egész csupán az emberi fantázia torz szüleménye, hiszen igazi, logikus magyarázatot sehol nem találni istenekre, démonokra, ördögi lényekre, furcsa jelekre, egybeesésekre. Sokan hiszik, két túlvilág létezik, melyek ellentétes előjellel fogadják be, osztályozzák, tárolják, továbbküldik a halhatatlan lelkeket. Vannak, akik e földi életet tekintik a megvalósult pokolnak, de vannak, akik inkább a Mátrix című film felvázolt vízióját gondolják etalonnak. Valaki vagy hisz a nagy vallási hókuszpókuszokban, vagy nem. Valaki vagy hisz a nagy, isteni tervek, a Magnum Opus létezésében, vagy nem. Hihet bármiben, lehet istene Buddha, Brahma, Amateraszu Ómikami, Allah, Jehova, Jézus, Mohamed vagy akár Xenu is. Csak egy a fontos, igyekezzék megadni a tiszteletet mások felé.