Már öt évesen írt és olvasott.

Egyáltalán nem készült költőnek, se újságírónak. Festő avagy szobrász szeretett volna lenni, bár a zene is érdekelte - később még gitározni is megtanult. Már 16 évesen saját keresetéből tartotta el magát. Egyik barátja javaslatára kezdett Shakespeare-t és Szophoklészt fordítani. A költészet sokáig nem izgatta, aztán megírta Elveszett alkotmány  című komikus eposzát, amire a kor irodalmi nagyjai fel is figyeltek. Amikor 1866-ban a Szent István Rend Kiskeresztjével tüntették ki, teljesen felháborodott és esze ágában sem volt azt átvenni. Ezt a kitüntetést csupa olyanok kapták, akik hűen szolgálták a Habsburgokat.

“… benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést…”

Még báró Wenckheim Béla és báró Eötvös József, Arany barátja is felkeresték, és arra kérték, vegye át a kitüntetést, mert ezzel végre le lehetne zárni a bécsi udvar és a magyarok közti ellentéteket. De nem. Arany János hajthatatlan volt. A belügyminiszter végül, hogy a botrányt elkerülje, elküldte neki postán egy borítékban, amit Arany sohasem bontott fel. Inkább ezt írta rá:
„Hasfájásban szenvedek,
Kiskeresztet küldenek,
Ha csak egyet tojhatnám,
Száz keresztért nem adnám.”

Persze ez csak legenda, hiszen a kézirat nem maradt fenn, ahogy az is csak irodalmi mese, hogy ekkor, s erre íródott a Walesi bárdok című ballada. Valójában A csillag-hulláskor címet viselő versfüzérben emlékezett meg az eseményről:
„Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”

A költő halála után az egyik asztalfiókban találták meg egy pecséttel lezárt, spárgával átkötött dobozban a fel sem bontott borítékot.

Arany János nem csak nagy költő volt, hanem igazi magyar, aki gerincességével mutatott, s mutat példát ma is, hogy miként kell megőrizni a méltóságot a nehéz helyzetekben. Kár, hogy nem így, nem ezzel az aspektussal tanítják.