1957. március 27-én nyitotta meg kapuit a párizsi Nemzetek Színháza. Aztán a Nemzetközi Színházi Intézet határozata alapján 1978-tól kezdve a fenti nap lett a Színházi Világnap.

Idén Carlos Celdrán kubai színházi rendező, író személyes jegyzetét olvassák fel az igazgatók kedvencei. Nincs értelme kiragadni belőle, mert ez az írás kizárólag az Ő bensőséges kapcsolatát mutatja be a színházzal és az ott dolgozó emberekkel.

Nekem hiányzik is belőle a néző, ami egyre inkább jellemző nem csak a nemzetközi, de az itthoni színházakra is. A produktumból csak egyetlen egy szereplőt hagynak ki, a közönséget. A báb- és gyermekszínházak már nem játszanak gyerekeknek szóló meséket. Többségük az úgynevezett „szakmának” állít elő produktumokat, amivel a gyermek nem tud azonosulást találni. Látszik is a lelki deformitás azokon a gyermekeken akiket arra kényszerítenek, hogy azt a szemetet nézzék, amit bábszínházként lenyomnak a torkukon. A felnőtt teátrumokban is csak nyűg a néző. A direktorok és főrendezők körbehívják egymást a maguk színházaiba, többségük állami pénzen termeli a moslékot. A régi szakma képviselői, akik még értettek is a színházcsináláshoz öreg papikák és mamikák lettek, vagy már a temetőben fekszenek. A politikai vonalon döntéshozó helyzetbe került káderek pedig -tehetség és szakmai hozzáértés híján- kitermelték a dilettáns színészgenerációt. Sőt, sok színházban már színészek sem kellenek, csak celebek, akiket a direktor hátsóját fényesre igazító senkiháziak rendezgetnek. Majdani eltűnésük nem fog űrt okozni, ezt bizton állíthatom.

Szóval az idei színházi világnapon sem merte senki kimondani, amit már egyre több mezei néző is észre vesz: valami bűzlik, no nem Dániában, hanem a teátrumokban. Rothadás szaga hatja át az egészet. Nem ártana egy nagyot szellőztetni.

Amúgy pedig tökéletesen mindegy, mert a nézőt már rég nem érdekli, hogy mi folyik az Ő adójából fenntartott színházban, s az a nagy baj, hogy valójában már azokat se, akik benne vannak.

Akit érdekel Carlos Celdrán jegyzete, itt elolvashatja.