A legenda úgy szól, hogy a királylány -útban új, Lengyel otthona felé- megállt egy sóbányánál,

s gyűrűjét dobta a mély sókútba azzal az ígérettel, hogy majd csak akkor kívánja újra látni a gyűrűt, ha elegendő sót vihet népének. Az Úr meghallgatta a kérését, s csakhamar igen jelentős só kitermelésére alkalmas bányát nyithattak. Jutott a sóból nem csak a márvány, de az egyszerű deszkaasztalokra is.

Kinga (Kunigunda) királylányról íródott ez a mese, aki a magyar IV. Béla király leánya volt, s 1224. március 5-én született Esztergomban. A tatárjárás után a kifosztott országnak a lengyel király I. Leszek nyújtott segítséget, s hogy a két nép barátsága szorosabbra fonódjon, a lengyel király fia V. Boleszláv eljegyezte a királylányt. Kinga 15 évesen házasodott, de örök szüzességet fogadott. Apjától a nászajándékok mellé bányászokat kért, akiket arra buzdított, hogy az akkor rendkívül értékes és Lengyelországban nehezen beszerezhető sót találjanak. A szakemberek rátaláltak a Wieliczkai sóra, s ettől kezdve az egész lengyel nép csodatévő, szent királynőjeként tekintett Kingára.

Később több iskolát, kórházat, templomot építtetett, s a Klarisszák rendjéhez csatlakozva kolostorokat alapított. Egész életét a szegények és elesettek szolgálatába állította, s Ő volt az, aki a klarissza rend első szabálykönyvét megalkotta. Férje halála után Lengyelországra sötétség borult. Belső erők és a tatárok dúlták fel, a kolostort is elpusztították, ahol Kinga élt. Magyar hadak jöttek segíteni, s mikor elűzték a tatárokat, megkezdődhetett az újjáépítés. A kolostor elkészültét már nem érhette meg. 68 évesen lépett át az árnyak birodalmába. 400 évnek kellett eltelnie, hogy boldoggá avassák s Lengyelország egyik védőszentjévé tegyék. Végül 1999-ben lépett a szentek sorába.