A Trónok harca egy kismiska a csaknem 300 éven át uralkodó Árpád-házi királyok történetéhez képest. Huszonkét királyi fejedelem, akiknek nagy része fiatalon, erőszakos halállal halt. Többségükkel mérgezés végzett, s különös, hogy az ügyeletes egyházfő mindig pontosan megjósolta a halál napját. Hm... Némelyeket saját testőrségük mészárolt le, vagy különös baleset történt velük, avagy voltak uralkodók, akiket rejtélyes kór támadott meg.

A sorból most Könyves Kálmánt emelem ki, aki annak a László királynak lett az utóda, akinek ezüst hermáját őrzik a győri bazilikában. Az előzmény sztorit részletesen most nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy László, mivel törvényes fiúgyermeke nem született, hazahívta a korábban Lengyelországba menekült unokaöccseit Álmost és Kálmánt. Először Álmost, jelölte meg örökösének, bár jog szerint az idősebb fiút, Kálmánt kellett volna választania. Sok időt nem kellett várni, mert László király épp II. Bretiszláv cseh fejedelem ellen indult hadjáratba, amikor hirtelen, egyszer csak, hipp és hopp meghalt. Minden valószínűség szerint megmérgezte valaki... Gyorsan temették és Kálmán, akit eredetileg egyházi főnek tanult, megragadta a kezdeményezést és hamar bele is huppant a trónszékbe. Speciel már a nagypapija (I.Béla) sem volt éppen jogosult a trónra, (de hát a magyar szokás szerint, ami megmaradt a mai KRESZ-szabályokban, hogy az erősebb kutya ba*ik), végül az ő ága uralkodott tovább. Kálmán, -hogy tuti legyen a dolog-, két koronával is megkoronáztatta magát, Álmost és annak fiát pedig megvakíttatta, a hétéves kisfiút a király parancsára majdnem kasztrálták, de a hóhér megszánta, s végül egy kutyán végezte el a borzalmas tettet.

Kálmánt a későbbi korok történetírói torznak, csúfnak és gonosznak írták le, de ezek az írások jóval a halála után, Álmos leszármazottjainak uralkodása alatt születtek. Általános történelmi tény, hogy a kor jeles uralkodói keményen megtorolták, ha valaki hatalmukra tört. Persze manapság ilyesmi már nem létezik, á, dehogy! Kíméletlensége mellett Kálmán okos volt, kiváló stratéga a hadtereken és a tárgyalóasztalok mellett. Ügyesen csűrte-csavarta a szót, szóban nehezen lehetett föléje kerekedni. Trükkös törvényalkotására a boszorkányokkal kapcsolatos intézkedései világítanak rá. Általában úgy idézzük szavait, hogy: „Boszorkányok márpedig nincsenek.” Pontosítsunk. Így szólt az eredeti mondat a Tarcali országgyűlésen az úr 1110. évében, melyet törvénykönyvének 57. paragrafusában rögzítettek:

„De strigis vero quaenon sunt, ne ulla questigo fiat." Vagyis „A boszorkányokról, (de strigis) mivel nincsenek, semmiféle vizsgálat ne legyen! " Igen ám, de a „de strigis” nem boszorkányt jelent, hanem lidércet, szellemet. Akkor hol vannak azok a boszorkányok? Két passzussal később megtaláljuk: „Malefici per nuncium archidiaconi et comitis inventi iudicentur!" Vagyis „ A boszorkányokat, akiket az esperes és az ispán annak találnak, ítéljék el!" Fura, mi? A keresztény megfogalmazás szerint strigák, -vagyis lidércek, szellemek- nincsenek is, mert azok a pogány világ démonai. Viszont démonok és az ördög által megszállt nők, vagyis boszorkányok nagyon is vannak, csak meg kell őket keresni. Játék a szavakkal. De a tanult király hiába volt olyan bölcs, -uralkodása előtt Várad püspökeként tevékenykedett-, rettenetesen babonás ember lehetett. Erről tanúskodik személyes aranygyűrűje is, melyet a Nemzeti Múzeumban őriznek. Külső felirata egyértelmű: ANULUS COLOMANNI REGIS vagyis Kálmán király pecsétgyűrűje. De a belsejébe belevéstek egy titokzatos mondatot is: GUT GUT GUTANI TABAL. Ez bizony egy -rontás, betegség, boszorkányok, rémséges varázslók elleni- varázsige. Különböző formáit megtalálni szinte az összes európai király személyes tárgyain.

Kálmánnak volt is oka félni, hiszen hatalmának fenntartása érdekében semmitől sem riadt vissza. Kezéhez vér tapadt, s talán ezért volt büntetése: hosszú és fájdalmas betegsége. Fülét és fejét szörnyűséges kór támadta meg. Draco nevű olasz orvosának a betegség tüneteinek pontos leírása alapján ma már diagnosztizálható, hogy a király heves középfül gyulladásban szenvedett, amit nem kezeltek szakszerűen, így a gyulladás beljebb terjedt, s megtámadta az agyvelőt. Ebből kifolyólag volt minek kifolynia a király füléből, amit a Képes Krónika gonoszul úgy értelmezett, hogy az uralkodónak meglágyult az agya, s az távozott a hallószerven keresztül - vagyis azt veszítette el, amire egész életében oly büszke volt: az eszét.

Ám 42 évesen nem ez lett a vége. A Képes Krónika így fogalmaz: „Az ország főemberei közül megvakította Urost, Vatát és Pált. Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele és büntetésül evilági országának romlása jutott neki!” Vagyis megmérgezték. A magyar trónt fia, II. István vette át, de mivel nem születtek gyermekei, a hatalom visszaszállt Álmos megvakított, s erősen borissza fiára Vak Bélára. Persze rajta és helyette inkább a felesége, Vukanović Ilona uralkodott, s leszármazottjaik adták a későbbi Árpád-ház uralkodóit. A szerb származású Ilona igazi társa lett férjének, uralkodása alatt telepedtek meg Ráckevénél a szerbek, ekkor épült híres monostoruk is. (Kár, hogy nem látogatható. Utálatosak, de nagyon.)

S a sort lehetne folytatni III. Andrásig, s ezek a királyi sztorik ezerszer izgalmasabbak, mint egy megírt fantasy. Gyilkosságok, mérgezések, összeesküvések, bosszú bosszú hátán. Nekünk magyaroknak semmiben sincs okunk szerénykedni, csodálatos, izgalmas, a legjobb krimikbe illő fordulatokkal teli történelmünk van. Kár, hogy mindezt bemocskolja a mostani szemét, a kicsinyes hatalmi harcok, melyek -remélem- kimaradnak a későbbi történelemkönyveinkből, s az érintettek nevei pedig örökre eltűnnek az idő feneketlen, fekete katlanjában.