Vagyis: Mire vágynak a nők? Mármint a párkapcsolatban. A válasz meglelésében több akadályozó tényező is felmerült.

A probléma valójában az, hogy a botcsinálta „szakemberek”, akik magukat párterapeutának, meg házassági tanácsadónak, avagy ostoba divatból fellengzősen párkapcsolati coach-nak (akkor már miért nem relationship coach) hazudják, egy áltudományt képviselnek, s átvernek egy csomó tudatlan, divatmajmoló embert. Tehát a feltett kérdésre ők sem képesek megfelelő választ adni, csupán az innen-onnan összeolvasott, gyorstalpaló, pénzlehúzó „tréningeken” hallott és bevésett szöveget ismételgetik.

Amikor beütöttem ezt a kérdést a keresőbe, rengeteg találatot kaptam. Ahogy bele-bele olvastam némelyikbe, úgy kerültem egyre messzebb a megoldástól. A cikkek többségét -a témából fakadóan- különböző korú és értelmi szintű nők írták. S ahány nő, annyi válasz, vagy inkább válasz-csomag született. Aztán vettem egy nagy levegőt és félretéve a női blogok iránt érzett mélységes ellenszenvemet - elolvastam vagy harminc bejegyzést a témában. S lássanak csodát! Megtudtam az egyetemes igazságot, az esszenciális, kristálytiszta faktumot, hogy valójában mire vágynak a nők?! Fogalmuk sincs! Mikor mire!

Olvastam olyan listákat, melyeket a következő bejegyzések simán megcáfoltak. Nyilván azért, mert erre a kérdésre nincs egyetemes, mindenkit kielégítő válasz, ahogy a pszichológia is csak egy nagy kóklerség a maga hatféle gyógyszerével, amit általában felírogatnak a szerencsétlen pácienseknek. Szóval a - Mire vágynak a nők? - kérdésre kapott válaszok sok mindentől, avagy inkább mindentől függenek. A válaszadó életkorától, szellemi és testi állapotától, anyagi helyzetétől, munkahelyi beosztásától, gyermekek és szeretők számától, vallástól, nemi identitástól, az elszopogatott baileys mennyiségétől és a satöbbitől.

Tolsztoj azt írja az Anna Karenina című művében, hogy „Ha a magad feleségét, azt az egyet, akit szeretsz, kiismerted, jobban ismered valamennyi nőt, mintha ezrével lett volna dolgod velük.” Na kérem, én egynehány évtizede már együtt élek a feleségemmel, de még mindig nem ismerem ki magam Rajta. Úgyhogy, Leókám, ez nem jött be.

Ha a csupa ellentmondásos választ és a magam tapasztalatát összeteszem, akkor is csak erős találgatásokat merek bevállalni. Talán a legfontosabb, amit még egy viszonylagosan egyszerű gondolkodású nő is akar az az, hogy társként tekintsenek Rá. Ne csak szexuális tárgyként kezeljék, hanem -ha csak lehet-, akkor szellemi partnerként is gondoljanak személyére. Ha ez megvan, akkor a többi összetevő már jön magától. Tapasztalom, hogy azok, akik igazi élet-partnerekké válnak, egy idő után teljesen összecsiszolódnak, egymás bizalmasai lesznek. Még a gondolkodásuk módja is azonos rezgésszámra kerül. De sajnos azt is látom, hogy ebből van a legkevesebb, s számuk évről évre csökken.

Van egy fura szokásom. Ha olyan helyre megyek, ahol sok ember, főleg párok és családok gyűlnek össze, akkor azt figyelem, hogy beszélgetnek-e egymással a családtagok. Szomorú a tapasztalatom ebben is. Szinte általános, hogy például egy étteremben, ha leül az asztalhoz egy család, akkor a rendelés után azonnal előkapják a telefonjaikat és mindenki belemélyed a nagy semmibe. Sokszor még az sem szakítja meg ebbéli tevékenységüket, amikor a pincér kihozza az ételt. A Feleségem és én ilyenkor elszomorodunk. Mert ha a családdal van egy olyan korú gyermek, amelyik még nem rendelkezik mobilkészülékkel, rettenetesen magányosnak érzi magát, s ő már ezt a viselkedési normát fogja elfogadni, megtanulni és adott életkorában gyakorolni. Ilyenkor szívesen odamennék, kikapnám a kezükből azt a ku*va mobilt és belevágnám a levesükbe és felszólítanám valamennyit, hogy beszélgessenek egymással és foglalkozzanak már a gyerekeikkel, ha már egyszer megcsinálták őket!

A másik, amit a legtöbben megemlítenek, az a humor. Persze, hiszen nevetni mindenki szeret. Csakhogy egy másik idézet szerint a humor az intelligencia jele. Az intelligencia „megugye" nem tanulható. Vagy van, vagy nincs. Többnyire inkább hiány van belőle. Na de min is nevetnek az emberek, azon belül is a nők? Nem tudom. Tényleg nem. Manapság már nem lehet meghatározni, hogy mi is tartozik a vicces, nevetséges kategóriába. Mikor mi. Alapvetően a nők nem szeretnek magukon nevetni, vagy azon, ami őket kifejezetten nevetséges helyzetben ábrázolja. Persze más a helyzet, ha épp egy általuk gyűlölt nőről van szó. Ilyen esetben semmi baj, ha azt a gyűlölt „harmadikat” nehéz helyzetben látják.

A nők elsősorban verbális lények. Ha csak nők vannak jelen, képesek egymással úgy kommunikálni, hogy teljesen párhuzamosan mindegyik mondja a magáét, miközben tökéletesen érti, figyeli a többiek mondandóját. Lenyűgöző tulajdonság! S mivel verbális lények, ezért ezt férfipartnerüktől is elvárják. Vagyis azt, hogy legyen az bármely csacskaság, amiről hosszú körmondatokat szőnek, azt a szeretett férfi teljes odaadással hallgassa, reagálja, de ne túl racionálisan és hosszan kommentálja. Erre varrjon gombot az ember!

Az is bizonyos, hogy a nők a világot inkább érzelmi receptoraikkal érzékelik. Tárgyaikhoz, embertársaikhoz lelkileg igyekeznek kötődni, s náluk minden probléma egy bonyolult lelki útvesztőn keresztül jut be a racionális központba. Ez némi bizonytalanság látszatát kelti, de valójában alaposabb vizsgálatot jelent, mert mi, férfiak, csupán racionális megoldásokra törekszünk. De -ahogy látom- a dolgok kezdenek változni. A kislányok ma már kezdenek sokkal határozottabbá válni, s míg a fiúcskák sokáig megmaradnak anyámasszony katonáinak, addig a lányok elhúznak mellettük teljesítményben.

Tehát: Mi kell a nőnek egy párkapcsolatban? Minden. Egy olyan érzelmi és fizikai menedék, ahol szeretik, ahol szerethet, ahol bizalom várja, ahol bizalmába fogadhatja azt, akit társául választ, s ahonnan bátran fikázhatja a többi nőt, ha éppen ahhoz van kedve.