A SZABADSÁG ÜNNEPÉN

Zászlók lobognak, szónokok beszélnek,
A honfiérzés, im, hogy fölhevül!
De a szabadság örök istenének
Csak szóban áldoz rendületlenül…
Merő szokássá lett a szent imádság,
Népét a költő ettül óvta bár,
S melynek rég lessük büszke szárnyalását,
Szabadságunk csak tört szárnyú madár…

Míg himnuszt zengünk hőseink korának,
Arcunkba vág a szégyen ostora;
S míg örök vágyunk megújulva árad,
Lelkünkbe zúg egy zordon szó: soha!…
– Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre,
Rajongva léted szent eszményiért:
De rút valóság kacag a szemedbe,
Hogy ünnepelned, népem, nincs miért…

Majd egyszer!… majd ha ösvényedre gátul
Zord tilalomfa többé nem kerül,
Ha szíved, mely most titkolt búra fájdul,
Tud majd akarni rendületlenül,
Ha majd a vágy, mely örökül maradt rád,
Erőt is ad, hogy bátrabb tettre kelj,
S valóság lesz az álmodott szabadság,
Én nemzetem, majd akkor ünnepelj!…

(Sajó Sándor - 1904)