A sokak által irodalmi mágusnak számító Samuel Beckett szerintem inkább egy illuzionistának tekinthető. Remekül használta a „császár új ruhája” effektust. Egy maroknyi, magát irodalmi elitnek kikiáltó haver úgy gondolta, Beckett a megtestesítője művészi mondanivalójuknak. Vagyis: a nagy, lila, esszenciális semminek.

S ahogy az lenni szokott, senki nem mert felállni és azt mondani, hogy „Hé, Sami fiú, ez egy unalmas szar és nem szól az égegyadta világon de semmiről se!” Nem, nem, mert akkor a kínos csendben valamelyik semmirekellő megkérdezte volna: „Hát te ennyire anti vagy, hogy nem érted?!” S ezzel megszületett a sznob, a minden ócskát benyelő, a minden hülyeségre komolyan bólogató tömegember, aki retteg attól, hogy valaha egyéniség, valamilyen individuum legyen.

De ugyan! Manapság is ez van. Jön valami seggfej, akit a többi seggfej vagy a hatalom piedesztálra emel és nincs az az isten, aki bebizonyítaná, hogy az, amit művel az valójában egy nagy büdös semmi. A császár új ruhája effektus még mindig tökéletesen működik. A tömegemberek pedig szaporodnak és sokasodnak és benépesítik a különféle művészetek templomait, s azok hivatalait.

Szerintem a Godot-ra várva egy nagy semmi. Lehet engem lehülyézni, a sok ostoba sznobtól már nem is veszem komolyan. „Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el - borzalmas.” Estragon mondatában benne is van az egész. Ez a gondolat aztán kiterjedt, felpuffadt, mint egy nagy hólyag, s most ez jelenti a mai „művészetet”, a hivatalos színházat, ami feneketlen katlanként nyeli a közpénzt. A Godot akkor íródott, amikor nyugaton épp kifulladt a kultúra, lendületét vesztette a háború utáni hurráoptimizmus. Az ötvenes évek nyugaton a hidegháborús lobotómiás nihil időszaka volt. Csak a hatvanas évekre születtek meg a polgárjogok követelésének rendszere, a fiatalok lázadása a sok ostoba moslék ellen, csak a hatvanas évek végére kezdett igazán felpezsdülni a vér. A Godot még ezért üres, s nekem aztán magyarázhatják a sznob senkiházik, hogy hiszen direkt konganak üresen a mondatai, hogy a szereplők direkt nem egymással beszélgetnek. Fos, és kész. Lehet belemagyarázni, passzírozni, de ami fos, abból sosem lesz majonéz. Bizonyos kort el kell érni, s lesz rálátása az embernek, mögé tud pillantani a „császár új ruhájának”.

Csak a fiatalokat sajnálom, mert amit ma kapnak, arról azt hiszik, hogy jó. Pedig nem, nagyon nem. Becsapják Őket és lerombolják egészséges értékrendjüket. A filmek többsége, amiket néznek, hamisak, CGI. Csupa számítógépes trükk. Igazi filmek, melyeknek mondanivalója is van, már nem készülnek. A képzőművészet is halott. Csupa szemét. A zenében sincs megújulás, kábé féltucat stílus osztozik a hallgatóságon. A színház is tingli-tangli lett. Országonként ugyan más a struktúra, de a lényeg mindenhol az, hogy a produkciók inkább már csak a látvány felé tolódnak. Igazi, tehetséges színészek híján mit is tehetnének egyebet. Mindenből musicalt csinálnak, mondván: majd a zene elviszi, behívnak a tehetségkutatókból néhány félbitagyú kornyikálót, aztán letudva a dolog. Ja, hogy nem színészek? Ki foglalkozik már ezzel. „Bennevóóótakatévében!” Ennyi elég? Igen, ennyi elég.
„Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el - borzalmas.” Pedig ez marad, mert ezek tényleg nem mennek el. S amíg itt lesznek, csak tovább szaporítják a moslékot.

Igaza van Tolsztojnak:
„A művészet hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok.”