A vatikáni múzeumban található néhány kép, mely VII. Pius pápát ábrázolja, amint magyar huszárok kísérik, védik a vatikáni fő életét.

Szerencsére a történetírás hűen megőrizte egyikük nevét, aki a Rómához vezető úton saját zubbonyát terítette Pius pápára, megóvva ezzel őt a fagyhaláltól. Horváth Nep Jánosnak hívták e magyar huszárt, akinek alakja bevonult a magyar irodalomba, méghozzá ekképp:

A ráckevei anyakönyv szerint 1774. május 10-én Piringer Jánosként jött a világra egy nádfedeles házikóban. Édesapja Piringer Pál mészáros gyakorta emelgette a borospoharakat, s csakhamar el is távozott az élők sorából. Édesanyja, Gáspár Magdolna a gyászév után hozzáment nemes Horváth János megyei perceptorhoz (adószedő) aki nevére is vette a kis Jancsi gyereket. Így lett Horváth Nepomuki János. Itt sem maradt túl sokáig, mert édesanyja szülés közben az égiekhez távozott, a mostohaapa pedig gorombán bánt a fiúcskával, ezért atyai nagybátyja Piringer György vízimolnár vette magához, akinek volt már egy kislánya, Juliska. Persze hogy egymásba szerettek (?) az unokatestvérek... Közben a fiúcska Szőnyi Pál szabómesternél inaskodott, majd szabósegéd lett.

No de az 1793-as év nagy változásokat hozott. A 19 éves ifjút besorozták a huszárezredbe, s vitték is őket Taljánországba (Észak-Itália). Ettől kezdve a háború lett az élete, a halál a menyasszonya. Gyorsan haladt a ranglétrán, csakhamar káplán, strázsamester, majd hősiességéért alhadnagyi rangot kapott. Küzdött Napóleon katonái ellen, s az 5. Radetzky-ezred kapitányaként VII. Pius pápát kísérte Rómába, azután, hogy Napóleon császárrá koronázta magát. A 72 esztendő Szentatya majdnem megfagyott az Alpokon átvezető havas útszakaszon, ezért a mi derék huszárkapitányunk saját köpenyével takarta be. Miután a küldetésük sikerrel ért véget, a pápa zászlót és kitüntetéseket adott át az ezrednek. Személyes audiencián fogadta őket, s a legmagasabb kitüntetést a Krisztus-rend gyémántcsillag rendjelet Horváth Nep Jánosnak adományozta.

Az ezredet aztán visszavezényelték a francia határra, hogy itt fejezze be a 22 esztendeig tartó katonai szolgálatot. 41 évesen kérte nyugdíjazását, majd hazament Ráckevére, hogy megkeresse szerelmét, Juliskát. Csakhogy a leányból közben asszony és anya lett. Hozzáment Gáspár János vízimolnárhoz és született egy fiacskája, Jánoska. A derék huszár nem haragudott érte, jó barátok maradtak. Házat, földet vett, de nem bírt a vérével. 1824-ben ismét bevonult, s főkapitányi rangban a császári gárdában szolgált még 11 évet. Csak eztán vonult vissza Ráckevére, s emlékeinek élt. 1845-ben írta meg végrendeletét, melyben minden vagyonát Juliskára és annak kisfiára hagyta.

„Gáspár Jánosnénak született Piringer Juliannának hagyom… a kapitányi portrémat a fekete rámában, s… minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem.”

Juliska halála után a rendjel a ráckevei katolikus templomba került, ahol egy áldoztatókehelyre forrasztották, majd 1937-ben letétként a székesfehérvári Egyháztörténeti Gyűjteménybe helyezték. Ma is ott őrzik.

(A fekete rámás kerettel díszített képre pedig -kissé méltatlan helyen- a ráckevei múzeum félhomályos lépcsőfordulójában leltem rá, s bár nem volt szabad, de lencsevégre kaptam.)

Na jó, de hogyan vált Horváth Nepomuki János irodalmi alakká? Rendben, ezt is elmesélem. Petőfi Sándor jó barátságban állt Jókai Mórral, aki bemutatta Őt a ráckevei születésű Ács Károlynak. Együtt diákoskodtak Kecskeméten, s ebből bizony barátság kerekedett. Ács mesélt Petőfinek a híres ráckevei hős huszárkapitányról, s a költőnek annyira megtetszett a történet, hogy 1844-ben megírta a János vitéz című elbeszélő költeményét, s ezzel örökre emléket állított a 74 évet élt és 1849. február 7-én örökre eltávozott hősnek, kinek a ráckevei temetőben található sírjára vésték: „Itt nyugszik a boldog feltámadás reményében Nagyságos Horváth Nep. János kir. Magyar lovas őrnagy, a szicíliai Szent György, a pápai Krisztus rend gyémántcsillagos vitéze. 1774—1849.”