Talán nem is tetten érhető, az a korszak, amikor az emberiség megbarátkozott a teával, s azt rendszeresen fogyasztani kezdte.

Annyi bizonyos, hogy a kínaiak már i.e. 2737-ben megemlítik, mint gyógyító, serkentő italt. Európai feljegyzését Marco Polo tette 1285-ben. Később 1560 körül a portugálok ízlelhetik meg elsőként a hagyományos keleti teát, majd már csak ötven évet kellett várni, hogy a hollandusok -egyedüli szállítóként- meghozzák a teát Európába.

Eleinte a holland, a portugál és a spanyol udvar kedvelte nagyon, aztán elterjedt egész Európában. Mivel drágább volt az aranynál (alig fél kiló került félmillió forintba) csak a gazdagok ittak teát. Meg azok a csempészek, akiknek sikerült lecsippenteni az árúból.

Az angol arisztokrácia eleinte lefitymálva tekintett az európai előkelőségekre, akik „kínai italt” ittak, ám végül ők is beadták a derekukat. II. Károly király (aki szerintem leginkább Zámbó Jimmyre hasonlított) feleségül vette a portugál hercegnőt Catherine of Braganza kisasszonyt, aki szenvedélyes tea fogyasztó volt. Így beindult a sznob majmolás, s az angol arisztokrácia is csakhamar teát hörpölt.
1700-as évek elejétől sorra nyíltak a teaházak. Az első fecske Thomas Twining az arany oroszlánt választotta logójába. Máig leghíresebb keveréke az Earl Grey tea, melynek a bergamottolaj adja meg a különlegességét. Amikor Magyarországon megjelent, még érezni is lehetett benne. De ma már...

Na aztán jött egy hosszabb közjáték, melyben komoly főszereplővé vált a tea. Bostoni teadélután, amerikai függetlenség, az indiai teaültetvények megteremtése, ópiumháború. Csak néhány címszó, mely esetleg felkeltheti azon kevesek érdeklődését, akik egyáltalán elolvassák ezt az írást.

Szóval, végül a tea fogyasztása a 19 századra nagyjából általánossá vált, s már nem csak a felső és középosztály, hanem a nép körében is. Kialakultak szokásai, afféle rituáléi. Mivel ezek az ángilusok szép nagy tea-birodalmat építettek ki, így ők váltak a trendek megteremtőivé is.

Elsőben is tisztázzunk valamit. Olyan, hogy ötórai tea, na olyan nincs. Ez egy félremagyarázás eredménye. Az alsóbb néprétegek hívták az afternoon tea-t vacsorának, ami valóban 5-6 óra között van, de egy igazi angol többnyire délután 4 órakor teázik. A „tea break” hozzátartozik a mindennapokhoz. A „nice cup of tea” elfogyasztásának rendszere pedig stabilitást ad egy angol életében.
Egy született középosztálybeli angol langyos tejjel issza a teát, sosem tejszínnel. Ráadásul a tejre öntik a teát. Hát...
Anna hercegnő a 19. században mindig éhes volt az ebéd és a vacsora között, így végül uzsonnává bővítette ki a teázást, s azóta mártogatnak kekszet a forró italba, vagy esznek melléje klasszikus uborkás szendvicset, melynek receptjét végre sikerült megszereznem.

Csupa-csupa hagyomány és rituálé. Elegáns ceremónia, hogy a Tea Party vendégei tökéletesen elégedettek legyenek. Állítólag a Ritz-ben az Afternoon Tea at The Palm Court egy tökéletes tea-szeánsz, melyre már jó előre lefoglalják a helyeket. De az alapvető angol tea-ceremónia betartása mellett sokan egyéni módszerekkel is színesítik a teázás eseményét.

Bár manapság már az angolok is filteres teát isznak, melyet az amerikai kereskedő Thomas Sullivan talált ki. Vagyis ő küldött a potenciális megrendelőinek apró selyempapírzacskókban teamintákat, akik lustaságból a kis csomagokat tették a forróvízbe. Bevált a módszer. Ám azért minden angol szekrényében ott lapul a hagyományos készlet, a csészékkel, kannával, szűrővel, cukortartóval, tejkiöntővel és a többi kis aprósággal.

Nyáron meg inkább jeges teát fogyasztanak, ami szintén amerikai találmány. Richard Blechynden ötlete volt 1904-ben a St. Louis-i vásáron, ahol a nagy forróság miatt nem igazán fogyott a forró tea. Így azt tört jéggel keverte össze, s vitték, mint a... ice tea-t. S a huszadik század derekára megszületett az instant tea is, melyhez csak víz kell és már iható is.

De a tea fogyasztása egy másik, nagy birodalomban is mindennapos szokás. Az oroszok szintén megadják a módját, ám erről majd máskor írok.