A szeppuku hagyományát -véleményem szerint- európai ember sosem fogja megérteni, sosem lesz képes mélyen átérezni fontosságát.

Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy utánaolvasson, s beismerje: téved, amikor harakirinek mondja, mert ez az ostobaság a jelek helytelen sorrendbeállításából fakad.

De mi is ez a szeppuku, ez a régmúlt időkbe visszanyúló japán „szertartás"? Talán a legegyszerűbb megfogalmazása az lenne, ha rituális öngyilkosságnak hívnánk, de még így sem lenne tökéletes a leírása. Hiszen ehhez el kellene tudni helyezni a fogalmat az idővonalon, no nem az „ef” betűs, cZuki fiú nevével fémjelzett oldalon, no meg a térbeliség sem ártana.

Ahogy itt Európában ragyogott a „sötét” középkor, a felkelő Nap országában, Japánban még nagyon is fekete, feudális rendszer uralkodott. Nemesi családok küzdöttek hol egymással, hogy az uralkodóval a hatalom minél nagyobb szeletéért. „Katonáik” csupa nemesi ifjú, mind-mind családtag. Ők a szamurájok. Akiknek életét, neveltetésük tartópillérét, a család, az uralkodó mindenek felett történő tisztelete, védelme alapozta. A szamurájok apáról fiúra származtatták a jogot, hogy e zárt kasztba tartozhassanak. Bár a japán történelemben volt egy rövid időszak, amikor a pórnépből is felküzdhette magát a szamurájok szintjére valaki, de a született nemesek akkor sem fogadták el.

Ha egy igazi szamuráj szégyent hozott a családra, ha megsértette urát, uralkodóját, akkor -hogy a szégyenfoltot tisztára mossa- szeppukut kellett elkövetnie magán. Ez megtisztelő halál volt, hiszen ha túlságosan súlyos bűnt követett el, akkor egyszerűen kivégezték, vagyonát elkobozták, nevét örökre beszennyezték.

A szeppuku hagyományos szertartásának leirata 1170-től teljes részletességgel olvasható annak, aki ismeri a japán írásjeleket. A szöveg kitér arra is, miként kell kiválasztani a szeppukuban segítő személyt, s az eljárás pontos menetéről is tájékoztat. Imát kell mondani, legalább tízszer, majd következik dzsumondzsi, vagyis a keresztvágás. A tőrt először az ágyékába szúrja, majd felfelé rántja. Aztán a bal oldalába szúr, és jobb felé vág. Ezután a mögötte álló segéd levágja a fejét, de csak annyira, hogy a fej a testen maradjon.

Elég naturális leírás, de így elejét vehették annak, hogy egy szamuráj ostobaságokat mondjon vagy csináljon. A szabályzat kitért a szamuráj feleségekre is, ha ők vétkeztek volna, vagy szeppuku által meghalt férjüket kívánták volna követni. Egy apró hegyes tőrt hordtak maguknál, s mielőtt felvágták volna nyaki ütőerüket, lábukat összekötötték, nehogy a halál beállta illetlen pózba merevítse őket. Micsoda borzasztó figyelmesség, a halál eleganciája.

A szeppukunak idővel kialakultak különféle ideológiai változatai is, de a lényeg nem változott. Azóta sem. Most, ebben a pillanatban is érvényes.

Gondoljunk csak a néhány évvel ezelőtti japán botrányra a posta privatizációjával kapcsolatban. Az erre kinevezett vezető súlyos hibát követett el. Mikor belátta, lemondott, s csakhamar holtan találták. Ja, ott még él a becsület, még van gerinc a vezetőkben, míg másutt... De hát ők ott a régi szamurájok leszármazottjai, itt meg csak a szaruljárok a jellemző, bárki is az épp aktuális uralkodó.