Majdnem ötvenezer ember kísérte végső nyughelyére, a katolikus egyház pedig megtagadta Tőle a temetési szertartást, mondván: bűnös életet élt. Bűnös élet? Ugye nem érdemes sorolnom a katolikus egyház „munkatársainak” mocskos üzelmeit, melyeknek szennye évszázadokon keresztül bűzlik, még ma is.

Néha elgondolkodom, hogy sok esetben a csodálatos művészi pályához miért tartozik egy kifejezetten tragikus magánélet? Talán összefügg a kettő? Bizonyosan. Ha arra gondolunk, hogy békeidőben, a művészet milyen unalmassá, banálissá, szánalmasan lapossá válik, míg kritikus helyzetben micsoda szélsőséges érzelmeket képes felébreszteni.

A kis Édith Giovanna Gassionnak kifejezetten szar élet jutott. Kár magyarázni. Ide-oda hányódott, mindazok, akiket szeretett meghaltak. De a francia nyelv hihetetlen sajátossága, maga a sanzon műfaja repítette Őt mérhetetlen magasságokba. Később, ezek a magasságok már csak az alkohol és a drogok hatására voltak kezelhetők. Szerintem Ő maga sem értette, miért kellett művészetével fent, majd lent, aztán fent és egyre feljebb, ám magánéletével mégis a poklok poklát megjárnia.
Szinte csak húsz év. Ennyi volt az Ő röpte, a verébnek, a kis Piaf-nak. Ha Louis Leplée nem látja meg a szerencsétlen, alig negyven kilós kis nőt a téren énekelni, akkor sajnos lehetséges, hogy soha nem ismerhette volna meg a világ, nem hangzott volna el a Padam, padam vagy a Milord.
47 év. Ennyit adott neki a nagy teremtő imperátor. Ő volt maga a Chanson. Ő a Chanson. Mindenki más csak szánalmas utánzat.