Számomra három magyar képregényrajzoló létezett és pont. Zórád Ernő, Korcsmáros Pál és Fazekas Attila. Szerencsére az utóbbi még köztünk van. Akik ezen művészek -mert a képregény műfaja igenis művészet- után érkeztek, azok csak plagizálók, másolók. Vannak jópofa próbálkozások, de... inkább hagyjuk.

A képregény művészi megfogalmazását egyikük sem tanulta. Ugyan hol is tanulhatták volna? De mindhárman sikerrel alakították ki saját, mással össze nem téveszthető stílusukat. Zórádot a klasszikus grafikai stílusa miatt, Fazekast a szinte mérnöki precizitás miatt, Korcsmárost pedig a hihetetlen ötletes, laza és részleteiben is vicces megoldásai miatt imádom. Sajnos nem voltam baráti viszonyban egyik fiával, Györggyel, aki igazgatóm volt egy darabig a színházban. (Mondhatni: utált. Bocsi, de már akkor sem tudtam segget nyalni.) De ha az lettem volna, biztosan sokat meséltettem volna az édesapjáról. Egyet azért elmondott. Amikor rajzolt egy figurát, mindig átélte annak kalandjait. Így adott érzelmeket is a rajzhoz.

Szerencsére az egyik Korcsmáros unoka -amikor utoljára láttam, még kisfiúcska volt- nem hagyja elveszni a nagypapai örökséget. Felújítva, kiszínezve végre önálló kötetekben -amit Korcsmáros Pál nagyon szeretett volna, de életében nem volt rá lehetőség- kiadja. Tényleg izgalmas, szép, nehéz és nemes munkálkodás. Ha jól tudom, már a tizediknél tart (?)

Ettől függetlenül nekem mégis a régi, a Fülesben megjelent, fekete-fehér Rejtő és társai képregényei tetszenek a legjobban. Úgymond: azokon nőttem fel, azok hozták meg a gusztust, hogy a feldolgozott regényeket is elolvassam.

A képregény amúgy is rétegműfaj. Szerintem alig pár ezer rajongó van itthon. De az bizonyos, hogy a Korcsmáros képregények még sokáig kelendőek lesznek.

Volt még egy hozadéka a képregényeknek. Megtanítottak arra, hogy amikor dramatizálok egy nagyobb lélegzetű művet, akkor képes legyek a lényegre koncentrálni. Hiszen a képregénynek, mint műfajnak a keresztmetszet az igazi titka, az adott mű sűrítményének bemutatása.