Az 1960-as évek vége felé, szinte minden országban tetten érhető volt egy bizonyos fokú társadalmi elégedetlenség lázadó hangulata.

Akár nyugatra nézünk, akár keletre pillantunk mindenhol rálelhetünk az új generáció által kezdeményezett miniforradalmakra. A nagy Szovjetunióban sem volt ez másképp. Leningrádi fiatalok egy csoportja különféle utcai performance-ok keretein belül igyekezett felhívni a figyelmet a szocialista rendszer hibáira, visszásságaira. Sokan csapódtak hozzájuk, s néhányuknak sikerült az állami televízió műsoraiba is bekerülniük, hiszen az akkori tehetségkutató műsorok örültek az újdonságoknak. Ráadásul kritikai észrevételeiket, lázadásukat könnyen érthető humorba ágyazták, s ha a nép nevet, mert hagyják nevetni, akkor nem fog nyíltan fellázadni.

Két műfajt sikerült összeolvasztaniuk, melyhez komolyabb anyagi ráfordítás nem szükségeltetett, s kiváló alapot, rejtő burkolatot adhatott a nagyon is éles kritikának. A pantomim és a bohóc műfaj egymásba mosásával egy kifejezetten egyedi műfajt hoztak létre.

E fiatalok között ott tevékenykedett a születésnapos Slava Polunyin is, akit ma keleten és nyugaton is nagyra tartanak, akinek sikerült a bohóckodást igazán művészi szintre emelni. Ez persze nem ment egyedül. Többekkel együtt megalapította a Licedei színházi társulást, amelyiknek néha sikerült átlépnie a tűrt kategóriát és átcsúszott a tiltott állapotba. De a társulat, melynek még állandó helye sem volt, nem adta fel, s ráadásul egyre népszerűbbek lettek, mert a közönség gyakran már unta az államilag nyomott vacakot. Vidám jeleneteiket az utcáról kicsi kultúrházakba vitték, vendéglők, teázók apró színpadain szórakoztatták a közönséget. Eleinte csak kevesen, aztán egyre többen kezdték érteni a szavak nélküli, kacagtató jelenetek mögött megbúvó valódi mondanivalót. Nekünk, a keleti blokk egykori polgárainak nem újdonság ez, zsigerből értjük, genetikailag felfogjuk ezt a kettősséget. Sírva nevetünk, amit a nyugati ember csak homlokráncolással fogad. Ők csak a keleti nyomorúság helyzetkomikumát fogják fel, mi pedig a szép álmok iránti vágyakozás magasztos és filozofikus megfogalmazásán gyönyörködünk, miközben kitöröljük szemünkből a könnycseppeket. De erről egy kicsit később.

Szóval a Licedei színházi társulás maga köré gyűjtötte a tehetségeket, akik autodidakta módon, a gyakorlatban fejlesztették tudásukat. Aki elég alapos, rálelhet a leghíresebb jelenetek ős-ősverzióira, így nyomon követhető ezen humoros jelenetek fejlődése. Vagyis szó sincs arról, amit manapság elegánsan nyilatkoznak ezen produktumokról, hogy telis-tele vannak improvizációval. Kőkemény tanulás, gyakorlás, próba és fejlesztés, apró csiszolgatás áll a számok mögött, amiről -természetesen- a közönségnek nem kell tudnia. Ez persze nem zárja ki a rögtönzés lehetőségét. Saját tapasztalatból állíthatom, hogy mindig van mód arra, hogy valami pluszt csempésszünk be a már jól begyakorolt jelenetekbe. Ettől friss és szórakoztató marad.

A Licedei Színház jellegzetes karaktere a 80-as évek elejére alakult ki. Ekkorra állt össze az a fiatal társulat, mely Polunyin vezetésével az egész országban majd pedig külföldön, nemzetközi fesztiválokon is sikert sikerre halmozott. Anvar Libanov és Leonid Leikin csatlakozásával pedig igazán „kerekké lett” a Licedei szellemisége.

A Berlini fal és a Szovjetunió felbomlása után a Licedei gondolati, szellemi egysége kettészakadt. Slava Polunyin külön útra indult, a nevéhez kötődő jeleneteket új köntösbe öltöztette, s beépítette a teljesen más alapokon nyugvó műsorába. 1993-ban mutatta be a SNOWSHAKE című rendkívül látványos produkcióját, ami számára igazi világhírnevet hozott. Snow Show címen még ma is turnézik vele, s 2019 tavaszán Magyarországon is hat előadást játszott a társulat. A régi, bohócos, pantomimes, vidám jeleneteket új tartalommal társította, látványos performance-al körítette, amelyben a néző is aktív résztvevője lehet a teljes produkciónak.

Újdonságot nem talált ki, ám sikerült egy új filozófiai, szellemi tartalommal ötvöznie a produktumot. Igyekezett előhozni a nézők gyermeki énjét, amikor az önfeledt játék még igazi boldogságot okozott. A hosszabb és rövidebb kritikák gyönyörű körmondatokban és cirádás jelzőkkel igyekeznek leírni az élményt, ami valójában egy ügyes, látványos kavalkád, melyben patikamérlegen lett kiszámolva, hogy miből mennyi legyen a műsorban. Humor, szentimentalizmus, akció, egy csipet keleti filozófia, fények és hangok látványos elegye. Ennyi elég is? Persze. Nem is akar több lenni. Hatások sorozata. Gyakorta egymáshoz nem kapcsolódó humorosan elgondolkodtató kis szkeccsek ésszerűen felfűzött sora. Nem kell érteni, érezni kell. Magyarázat és bele-magyarázat pedig ezernyi van. Olyan ez, mint Fellini filmjeinek kritikája. A kritikusok többségének valójában lövése sincs arról, amiről írnia kell, ezért szóvirágokba és elsőre értelmesnek tűnő magyarázatokba rejti saját ostobaságát. Polunyin az élet szeretetét hirdeti. A nagy orosz lélek kettősségét. Egy olyan nagy művész Ő, aki megtalálta a boldogság receptúráját. Igaz, ehhez szerencse is kellett, mert a tehetség megléte Nála sem volt elegendő. Boldog születésnapot Neki!

A Licedei másik útja a szórakoztatás maradt. Afféle alkotói csoportok laza szövetségére és azok produktumaira épülve alakította ki új arculatát. Ez sokkal populárisabb, vagy inkább „családbarátabb” jelzőt érdemel. Nemzetközi népszerűségüket növelve a már bejáratott előadásaikkal „hakninznak”. Sajnos anno lemaradtam a Semianyki család című darabjukról, de a lényeges jeleneteket volt szerencsém megnézni. Úgy nem akar elgondolkodtatni, mint Polunyin SnowShow-ja, de azért igyekszik a humorbonbonok közé némi filozófiát csempészni. Amikor először láttam a Macskák című előadást, vártam valami sztorit, amire felfűzték volna a dalokat. Na ilyen nem volt. Itt sem kell történetre számítani, ha csak azt nem tekintjük sztorinak, hogy egy nagyon keleti, balkáni család áll a középpontban. Kissé fura, már-már aberrált apa, anya, négy gyerek. Egymáshoz szorosan nem kapcsolódó jelenetek, ad-hoc poénokkal, helyzetkomikummal, groteszk mozgással, effektekkel fűszerezett zenei aláfestéssel. Keleten sírva nevetett rajta mindenki, mert hétköznapjaink, itteni életünk ügyetlen csetlései-botlásai, kicsinyességei, elvetélt, megnyomorított álmaink, apró csalfaságaink lettek helyzetkomikumba csomagolva.

A nyugat pedig röhög a groteszk figurákon, a látszólag humoros, bár számára tökértelmetlen jeleneteken. Ugyan hogyan is értenék, éreznék... Nekik teljesen más üresség jutott.

Aztán nyolc év után a „család” is önálló produkciókba kezdett, de továbbra is kapcsolódnak anyaszínházukhoz. Legújabb darabjukkal 2018-tól turnéznak. A Show LoDka (http://showlodka.com/en) viszont inkább tekinthető színházi előadásnak, mint pantomim-bohócműsornak, hiszen folyamatosan jelen van egy sztori, egy történet a történetben. Szereplői Alexandr Gusarov, Olga Eliseeva, Marina Makhaeva, Yulia Sergeeva az -egykori Semianyki család tagjai- és az ismert orosz sztár Natalia Parashkina. Az előadás rendezője Sergey Bysgu, a Szentpétervári Színiakadémia professzora. A játékmester is komoly színházi múlttal rendelkezik, Ő jelenleg a Licedei Színház igazgatója, arculattervezője - Boris Petrushansky.

A Szentpétervárott -immár állandó helyen- működő Licedei Színház továbbra is igyekszik keltetője, műhelye, éltető fészke lenni a stílust képviselő kisebb-nagyobb csoportoknak. Hátteret adnak a kibontakozásnak, ha kell szerveznek, arculatot terveznek, támogatnak. Saját produkcióik mellett iskolát nyitottak, ahonnan majd kikerülhetnek a jövő nagy pantomimbohócai.

A hetvenes évek elején a szovjet televízióban látható tehetségek nyomdokain sokan indultak el, hogy majd egyszer ők is híres pantomimkomikusok legyenek. De igazi karriert csak kevesen csináltak. Viszont a szellemiséget továbbvitték, hirdették, tanították. A 21. század digitális lehetőségei pedig ledöntenek minden idő- és térbeli korlátot. A műfajt sokan művelik, a cirkuszokból, a varietékből lassan kiszorítják a hagyományos bohócokat. Ma komikusnak hívják őket, de ahogy látom, inkább vicces artisták, cirkuszművészek. Az igazi humor -sajnos- a cirkuszokból is eltűnt, mert mára az emberiség nem a sorsát, hanem saját magát veszi túl komolyan.