A szép, nagy és fekete gránitkőre Pierre-François Xavier Bouchard hadnagy talált rá 1799. július 15-én, egy kikötő építésekor. Arra hamar rájött, hogy fontos, de hogy ennyire, azt álmodni sem merte.

Napóleon seregével sok tudós is bevonult Egyiptomba. Vittek is mindent, amit találtak. A fekete kőnek is ez lett volna a sorsa, ha a francia katonák még maradnak egy picit. Így a követ lenyúlták az angolok, azóta is náluk van. Pedig nem az övék és ezt Egyiptom már többször a tudomásukra hozta, de nem sokat foglalkoznak vele.

A kő a rosette-i vagy rozetta kőként került a köztudatba, mert a települést, ahol ráleltek, akkor még Rosette-nek hívták. Csak és kizárólag azért olyan fontos ez a kő, mert írtak rá valamit. No nem affélét, hogy „itt jártam: Laci”, meg hasonló marhaságok, amivel telemocskolják a műtárgyakat az újkóborló magyarjaink, nem! Hanem Kr. e. 196-ban, Epiphanész vagy másként: V. Ptolemaiosz, egy tök jelentéktelen Egyiptomi uralkodó rendeletét „írták rá” a behajtandó adókkal kapcsolatban. Még ez sem lett volna érdekes, mert Egyiptomban elég sok hieroglif felirat található, csakhogy ebbe a kőbe három módon vésték be ugyanazt a szöveget. Felül hieroglifákkal, amiket a kő megtalálásáig senki sem tudott megfejteni, alatta: demotikus írással, ami a hieroglifáknak amolyan folyóírásos verziója és végül legalul görögül.

Legelőször Silvestre de Sacy báró próbálkozott a szövegek megfejtésével, vele párhuzamosan Johan David Akerblad svéd nyelvész is tett egy kísérletet, de zsákutcába jutottak. Az angol Thomas Young és W. J. Bankes már rájöttek arra, hogy bizonyos keretbe rajzolt kiemelésekben, kartusokban nevek találhatók, de aztán elakadtak. Az igazi áttörés a hieroglif írás megfejtésében Jean-Francois Champollion francia orientalista, vagyis keleti halott nyelvek kutatójának nevéhez kötődik. Jó érzékkel hamar rájött az összefüggésekre, s lépésről lépésre kezdte feltárni az ókori Egyiptom nyelvét, s annak írását. Hogy igazolja kutatási eredményeit, kollégájával az olasz Ippolito Rossellinivel bejárták Egyiptomot, s óriási nyelvi anyagot gyűjtöttek össze. Igaz, hogy a francia nyelvész-zseni nem mindenben talált rá a helyes megoldásra, de ez a lényegen nem változtat. A végleges, összefoglaló könyv megjelenését Champollion már nem érhette meg, de a dicsőség örökre az Övé marad. Mellesleg még ma is vannak olyan szövegek, amiket nem sikerült lefordítani.

Nem is csoda, mert a hieroglifák, vagy ahogy az ókori egyiptomiak nevezték: medu netjeru (az istenek szavai) elég összetettek. Ráadásul időszámításunk előtt a 26. században már elterjedten használták, vagyis kialakulása sokkal régebbi. Néha a jelek azt jelentik, amit ábrázolnak, néha csak egy betűt, de néha bonyolult fogalmakat. Van úgy, hogy jobbról balra kell olvasni, máskor épp fordítva. Na jó, sarkítottam egy kicsit, hogy világosabb legyen a probléma. Álljon itt egy egyszerű példa.

Mit látunk? Egy lapos téglaalap, rajta valami bogyó. Jelentése: áldozati kenyér az oltáron. Eddig oké. De ha szótagot akarunk vele leírni akkor htp, hiszen a kifejezést úgy ejtették: hetep. Ám ha összefüggésben használjuk, akkor elégedett nyugalmat jelent. Vagyis azt, hogy épp mi is az a jel, a szöveg környezete árulja el. Az ókori Egyiptom írnokai, papjai és ifjú fáraói pontosan tudták, hiszen egészen fiatalon ezt tanulták és gyakorolták. Ezért annyira bonyolult, ezért övezi nagy tisztelet azokat, akik ma képesek értelmezni egy hieroglifákkal televésett falat.

Majd egyszer biztosan születik egy olyan ember, aki egy másik titokzatos nyelv, a programozói nyelv bevetésével megír egy olyan szoftvert, ami ezredmásodpercek alatt tökéletesen lefordít bármilyen szöveget, amit „eléje raknak.” Bár néha megelégednék én azzal is, ha nekünk, magyaroknak sikerülne egymást megértenünk, pedig állítólag, mi közös nyelvet beszélünk.