Ahány történész, annyiféle magyarázat, leírás létezik a mohácsi csatáról.

Ugyancsak számtalan elmélet született a csatavesztés okairól, hol ezt, hol amazt tartva bűnbaknak az ügyben. Újabb és újabb „szakértők” lépnek elő különféle elméletekkel arról, hogy II. Lajos magyar király mikor és miként is lelte halálát. Ismét csak egy csehszlovák film címét tudom ideidézni: SENKI NEM TUD SEMMIT. 
Ami történt, megtörtént. Így kellett történnie, melynek számtalan oka és okozata volt. A mohácsi csatában, mindkét oldalon sok ezer vitéz halt meg, s mindez azért, mert az ember, mint faj, képtelen békében élni saját magával.

Mégis, amikor ott álltam a mohácsi csata emlékhelyén, mélységes tiszteletet és fájdalmas szomorúságot éreztem. Akárhogyan is volt, a magyar sereg a kezdeti sikeres lendületét vesztve a török erőktől szorongatva felmorzsolódott. Bekövetkezett egy pillanat, amikor kiderült, nem győzhetnek. De nem adták meg magukat, nem hátráltak, nem szaladtak szerteszét. Addig küzdöttek, amíg szívük dobbant, pedig voltak a magyarok között csehek, lengyelek és németek.

Török feljegyzések szólnak arról, hogy a nap végén I. Szulejmánnak fogalma sem volt arról: győztek. Egész éjszaka, teljes fegyverzetben várták a magyar sereg többi részét. De nem jött senki. Így aztán elindultak Buda felé. Arról is csak később értesült, hogy II. Lajos magyar király már nem él. Vagy a csatatéren halt hősi halált vagy a sátrában egy orvgyilkos tőrétől lehelte ki ifjú lelkét.

A többi pedig már történelem. Nincs dolgunk vele. Nekünk, magyaroknak „csak” emlékeznünk kell, szívünkbe idézni annak a maroknyi gyalogos vitéznek hősiességét, akik igyekeztek feltartóztatni csaknem 20 ezernyi törököt. Ellátogatni az emlékhelyre, beszívni a park levegőjét, fejet hajtani mind a török, mind a magyar áldozatok felett.