Sánta Ferenc (1927.09.04.-2008.06.06) értelmiségiből lett munkás, majd munkásból értelmiségi.

Így aztán érzékeny és finom árnyalatokkal tudta leírni regényei, novellái valós vagy kitalált szereplőit. Néha szikáran egyszerű mondatokkal képes volt egy egész életpályát megjeleníteni, csak utalásokat tenni a figurákban zajló lelki folyamatokról. Mások Móricz Zsigmondhoz hasonlították, de szerintem Sánta Ferenc egészen másképp közelített művei szereplőihez. Sokkal többet tudott róluk elmondani, mert személyesen ismerte őket.

Regényei közül kettőt említek meg, mert mindkettőből olyan film készült, amit egy magyar embernek legalább egyszer kötelező megnéznie. Talán nem véletlen, hogy mindkettő filmet Fábri Zoltán rendezte, s mind a kettő alkotás a magyar filmek százas csoportjában szerepel. Olyan alkotások ezek, melyek tökéletes konstellációban keletkeztek. Kellett hozzá egy kiváló író, egy remek rendező és csodásabbnál csodásabb Színművészek. Ma már egyik film sem születhetne meg. Se író, se rendező, se Színművészek...

Elmesélek valamit. Valamiért úgy alakult, hogy csak felnőttként láttam a 20 óra című filmet egy éjszakai televíziós vetítés során. Már alig bírtam nyitva tartani a szememet, de nem tudtam otthagyni. A színészi játék, a rendezés odaszögezte figyelmemet a képernyőre. Azóta sem tudom, hogy ez a film miként jutott át az akkori (1965) szigorú cenzúrán.

A másik film, Az ötödik pecsét, pedig rávilágít Sánta Ferenc ideológiai hovatartozására. Nem volt Ő se kommunista, se szocialista. Humanista volt, s ez a világnézet száz százalékosan átitatta műveit, és épp ez az, ami manapság a leginkább hiányzik a világból.