Sokáig azt hittem, hogy Csontváry egy jó festő, jeles alakja a magyar művészettörténetnek. Aztán megnéztem az ismert életművének kiállítását a várban, s alapvetően átértékelődött bennem munkássága.

Kezdődött azzal, hogy lenyűgöztek szénrajzai, melyeket tanulóéveiben készített Németországban. Bámulatos az a tudás, aminek a birtokában volt. Izgalmas utazásra hívott a többi festmény, különös kalandra az elme és a művészet kacskaringós ösvényein.

Mikor a Marokkói tanító című kép elé léptem, bitonyossá vált bennem az a gondolat, mely a nagy méretű Naptemplom Baalbekben című alkotása előtt kezdett kerekké válni.
Úgy gondolom, a Marokkói tanító mintegy esszenciális megfogalmazása annak, amit Csontváry a művészetről, vallásról, filozófiáról és a természetről gondolt.
Számomra világossá vált, hogy Csontváry nem volt alapértelmezetten "jó" festő, sem zseni. Filozófussá vált, aki a festészet tényét, az alkotás folyamatát csupán színes háttérként kezelte gondolatainak könnyebb megértéséhez. A Magányos cédrust nem tekintem fő művének. Számomra az már újramagyarázata filozófiájának , mintegy kissé didaktikus formában, hogy minél többen megérthessék.
Aki erre nem képes, az furcsa szemmel néz azokra az alkotásaira, melyek befejezetlenül maradtak, vagy a későbbi idők szinte gyermekien primitív rajzos vázlataira. Csontváry számára nem volt feltétlenül igény a pontosan kidolgozott vázlatokat, hiszen nem az elkészült kép volt a lényeg, hanem a kép készítése közben átélt pressziók és gondolatok. Talán ezért sem tartotta fontosnak alkotásainak értékesítését, hiszen ezzel úgy tűnt volna, mintha saját magát bocsátja áruba.