Gyakorta fordul elő, hogy a divat, vagy a sznobéria piedesztálra emel valakit, aki valójában azt se érdemelné, hogy egyáltalán élhessen.

Számomra efféle lény a ma (1832. január 27.-1898. január 14.) született nem éppen bárány Charles Lutwidge Dodgson, vagy ahogyan a kultúrsznobok ismerik: Lewis Carroll. Matematikus, lelkész, szenvedélyes fotós, író és pederaszta volt. Értem én, hogy egyes műirodalmi köröknek nehéz ezzel a ténnyel szembenézni, de minden jel arra utal, hogy a mi kis írócskánkkal valami nem stimmelt.
Bár szellemes társalgónak tartották, inkább gyerekekkel szeretett lenni, leginkább főnökének kislányával. (A kis Alice Liddell felnőttként kifejezetten rühellte az írócskát.) Sosem nősült meg, helyette inkább szenvedélyesen fotózta a meztelen, vagy jelmezbe bújtatott kislányokat. Óh, persze! Mert az a 19. században az olyan elfogadott volt! Egy fityfenét! Meztelen gyerekeket rajzolni, fotózni, írni róluk, együtt aludni velük... Á, dehogy pedofil a bácsi! Csak a mélyhülye nem látja!

Időnként meg-megjelennek a szerzőről pro és kontra művek, de azért a tényeket nehéz azzal magyarázni, hogy a 19. században a pedofília fogalma nem is létezett. Ahogy nem voltak kábítószeresek sem. Ja, mert egyszerűen ópiumszívóknak hívták őket. Ki is törtek miatta az ópiumháborúk! (Megjegyzem: főhősünk is előszeretettel fogyasztotta.) Szóval lehet a szavakon vitatkozni, mismásolni, hogy így meg úgy, hogy a viktoriánus korban a gyerekek angyal-ábrázolása elterjedt volt és ehhez hasonló marhaságok, de a tettek sokat elárulnak. Halála után a naplóinak egy részét a család eltüntette, aztán mende-mondák keltek szárnyra, hogy á, dehogy volt szerelmes a kislányba, mert inkább az anyukáját kedvelte. Csak míg az előbbire több jel utal, addig az utóbbira az égegyadta világon semmi.

Nekem már gyerekkoromban sem okoztak örömet a történetei, mert afféle össze-vissza katyvasznak éreztem, ahogy mai olvasatomban is annak tartom. Érthetetlen ez a már-már aberrált rajongás iránta, ahogy furcsán tekintek azokra is, akik a jelen -akár magyar- „lewiscarrolljai” iránt bolondulnak. Rajongottból és rajongóból akad bőven, sikerül is nekik elnyomni a valódi értéket.

„Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór - a szeme láng -
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettő! Egy! Kettő! - csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.”

Tótfalusi István fordítása
De minek?

Sajnos -ahogy a dolgok haladnak- a torzult világ egyre inkább beszennyezi és elfojtja az egészséges életet. Semmi bajom nincs azokkal, akik felrúgnak bizonyos szabályokat, akik úgy határoznak, szakítanak a megszokott erkölcsi felfogással. Ám elítélem, mélységesen megvetem azon emberi torzszülötteket, akik visszaélve ilyen-olyan hatalmukkal belerondítanak egy tiszta lélekbe. Hosszú a sor, bele sem kezdek.