A Kis-Ázsiában szabadon élő Bezoár kecskék gyomrából időnként furcsa kövek kerültek elő, melyek nagy tiszteletnek örvendtek, hiszen úgy tartották róluk, hogy megvédenek a mérgezéstől, s más nyavalyáktól.

A történet 822-ben kezdődik, amikor egy perzsa orvos és alkimista beszámol a Bezoár-kő titokzatos erejéről. Innentől kezdve szegény Bezoár kecskéknek nem volt nyugalmuk.

A középkorban leginkább az uralkodó osztály érezte veszélyben magát -talán joggal-, s a mérgektől való rettegés Európában is beindította a Vezoár-kő bizniszt.
I. Erzsébet angol királynő, vagy XIV. Erik svéd király sosem húzták le ujjukról a Bezoár-köves gyűrűt. Volt aki csak e kőből készült kupából volt hajlandó inni. Egy idő után a Bezoár (mely azt jelenti: megvéd a mérgektől) drágább lett, mint az arany, s így aztán sok hamisítvány is forgalomba került.

Ma már kicsit mókásan hangzik ez a Bezoár-kő iránti rajongás, de bármilyen meglepő, eleink gyanítottak valamit. Nos, néhány évvel ezelőtt egy bizonyos Gustav Arrenius nevezetű ámerikai vegyész tudományos alapossággal fogott a titok kiderítésébe. Csakhamar rájött, hogy főhősünk nem más, mint a brusit nevű ásvány, mely a kalcium egyik savas foszfátja. Így aztán ioncsere folyamatában képes az arzénes savak sóit saját foszfátjaival kicserélni, vagyis konyhanyelven fogalmazva: közömbösíti az arzént. Azt a mérget, amit sokáig a leggyakoribb méregként használtak.

Itt azért felmerül egy kérdés. Honnan a ... csudából tudta a kilencedik században élt perzsa orvos, hogy valójában mit tud ez a Bezoár-kő? Vajon tényleg létezett a mi civilizációnknál régebbi fejlettebb kor, melynek apró emlékei néha jó irányba terelik a fejlődést?
Ha majd a mi civilizációnkat végül sikerül elpusztítanunk, ugyan mit hagyunk örökül, milyen emlékek várnak majd arra, hogy az újabb kor emberei megtalálják? S hasznukra válik, vagy ők is csak saját pusztulásukra használják fel megszerzett tudásukat?