A kis Mihály élete semmi különlegeset nem mutatott. Polgár családban született, jól tanult, okos kisfiú volt. A híres Debreceni Református Kollégiumba is felvételt nyert, de mielőtt befejezhette volna, összezördült a tanári karral, meg mindenkivel, s nagy duzzogva beállt önkéntes huszárnak, hogy idegenben idegen császárt szolgáljon.

Főhadnagyi rangig vitte, mikor leszerelt és hazaköltözött Debrecenbe. Nem is ment el innen soha többé. A város megbecsült polgára lett, hivatalnoki feladatai mellett a botanika kötötte le figyelmét, az idejét. Írt is e tárgyban jó néhány cikket, két-három összefoglaló tudományos könyvet.
Néha -kalandvágyból- a szépirodalom vidékére is ellátogatott, de lírája nem rengette meg a magyar irodalmat. Jó barátságot ápolt Csokonai Vitéz Mihállyal és Kazinczy Ferenccel, az utóbbival még irodalmi vitába is bocsátkozott.

Nevéhez általában egyetlen művet köt az irodalomtörténet, a Ludas Matyi című verses regét, melyet 1804-ben írt, majd átdolgozott, majd ismét átdolgozott. Közben mégis megjelent Bécsben úgy, hogy erre a szerzőtől nem kértek engedélyt. Végül csak tisztázódott a dolog, s a további megjelenések bevételét a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak javára adta. Sokadik kiadásában végül „ponyvára került", s így a néphez is eljutott.

Idősebb korára Fazekas Mihály egészsége meggyengült, kiújultak katonáskodásának sebesülései, s 1828-ban átlépett az árnyak világába. De emléke, szelleme itt maradt, hiszen a Ludas Matyit azóta számtalan formában feldolgozták, néha kicsavarták - hogy az ég szakadna rájuk, s jelmondata is örökbecsű maradt:
Quamvis sublimes, debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiae.
Vagyis:
Félj a szegénytől, mert lehetsz akármily nagy úr, furfangja mindig módot lel a bosszúra.