Nagy Lajos királyunk (1326.03.05.-1382.09.10.) negyven évnyi uralkodása alatt mindössze három esztendő múlt el békével.

Volt itt nápolyi, dalmáciai, erdélyi hadjárat több is. A vele szemben bunkón viselkedő bizánci császárral is összeveszett. Belső ellentétek is felizzottak, ám mégis, uralkodásának idejét Magyarország egyik gazdag és nyugalmas korszakának tekinti a történelemtudomány, s regnálása alatt az ország igazi európai nagyhatalommá vált.

Károly Róbert királyunk kisfiaként már majdnem az elején vége is lett, hiszen Zah (Zách) Felicián egyéni akciója a királyi család ellen elég veszélyes pillanat lehetett. A király halála után került a trónra a 16 éves ifjú. Nagyon nagy és piszkosul gazdag országot örökölt. Alapos és sok területre kiterjedő oktatást kapott, művelt, nyelveket beszélő fiatalember volt. Alapnak tekintette, hogy tudjon magyarul, s ezt környezetétől, rokonaitól is szigorúan megkövetelte. Eleinte tanácsadói segítségével igyekezett az ország javait gyarapítani, de hát ugye saját kárán tanul leginkább az ember, végül ráérzett az uralkodás csínjára-bínjára. Bár külföldi hódításai, politikai taktikázásai nem mindig voltak sikeresek (sőt, volt néhány sötét ügylet is köztük), mégis kiérdemelte a "Nagy” jelzőt. Erős, gazdag birodalmat irányított, s arra törekedett, hogy minden társadalmi osztállyal a lehető legjobb kapcsolatot építsen ki. Vagyis szokásos módon a fő- és középnemeseknek jócskán kedvezett, bár az ősiség törvényével bekavart egy kicsit, a jobbágyságnak pedig egységesítette terheit. Nem csökkentette, csak egységesítette. Szóval azért a helyzete már akkor se volt rózsás a lenti osztálynak. A tatár dúlást és a pestisjárványt megszenvedett kb. 2 milliós lélekszámú parasztság tartotta el a királyhoz tartozó nagy sleppet, akik dologtalan kényelemben és pofátlan gazdagságban éltek várkastélyaikban. A történelem mindig ismétli önmagát.

Mindettől függetlenül tényleg nagy király volt, mert aktív kül- és belpolitikával sikerült egy viszonylag stabil, fejlődő és békés országot kormányoznia. Lovagkirályként élt a szó átvitt és szó szoros értelmében. A lovagi erényeket maximálisan tisztelte és betartotta.
Uralkodása alatt erősödtek meg a városok, melyekben a különféle mesterségek céhekbe kezdtek tömörülni.

Lajos király idején köszönt be a gótika kora. Még a Mátyás templomot is, bár akkor még nem így hívták, ekkor építik át gótikus stílusban. Ebben az időben épül, szépül meg a diósgyőri vár. Érdemes felkeresni, mert igen klasszul helyrepofozták. Utasítására kezdi írni és rajzolni Kálti Márk a Képes Krónikát (Chronicon pictum), mely a magyar őstörténettől indulva mutatja be történelmünket egészen Nagy Lajosig. Szerencsére ez még a miénk és az ország nemzeti könyvtárában őrzik. Legalábbis remélem.

Amúgy leginkább háborúzni és vadászni szeretett. Az utóbbival kapcsolatban - majdnem végzetes kalandba keveredett. Nem, nem egy sebzett vadkan, hanem egy medve támadt rá, de a király gyorsabb és ügyesebb volt a támadónál. A korabeli krónikák szerint nem volt kifejezetten taktikus hadvezér, inkább szerencsés, viszont bátorságban nem akadt párja. Mindig ott harcolt seregének élén - sokszor megsebesült, betegségek is meggyötörték. Így idősebb korára visszavonult az aktív irányítástól, s az általa alapított, támogatott valamelyik kolostorban szent elmélkedéssel töltötte hátralévő éveit. Mivel leányát, Máriát fiúsította, így ő lehetett utóda, ám halála után a birodalom, kezdett inogni. „Kezdének az urak pártolkodni, és egybeveszni, egymást kergetni, és egymásnak jószágát dúlni. Egyiknek a vezérség a legfőbb vágya, az grófságot akar, ez bánságra törekszik, másokat kitúrva, magasabbra tör valamennyi, ádáz irigység fogja el őket, gyűlölik egymást, pártokra szakadnak, s magát a népet is pártokra szakítják.” Hm...

Ha átfogóbban tekintünk történelmünkre, akkor Nagy Lajos után már csak Hunyadi Mátyást fogadhatjuk el igazi magyar királynak. Előtte németek és habsburgok, utána németek, habsburgok és mindenféle népség.