1919 március 20-án délután a központi Gyűjtőfogházban a szociáldemokraták részéről Landler Jenő és Garbai Sándor megkeresték az ott raboskodó kommunista Kohn, akarom mondani, Kun Bélát, hogy a hatalom átvételéről tárgyaljanak. A szocdemek elfogadták a kommunisták feltételeit, így másnap kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

133 napig tartott a fejetlenség, a kapkodás és az értelmetlen terror. A valódi hatalmat Kun Béla gyakorolta és ebben két véreskezű csicskása Szamueli Tibor és Korvin Ottó segítette. A Lenin-fiúk vonatos különítményei bejárták a vidéket, s ha éppen úgy hitték valakiről, hogy veszélyes lehet, ott helyben kivégezték. Ezek a bűntettek a mai napig feltáratlanok, pedig csaknem 600 áldozat vére szennyezte be kezüket.

Én még azt tanultam, hogy a Tanácsköztársaság micsoda csuda dolog volt, mert a gyárakat elvették a gazdagoktól, még drága villáikból is kiűzték őket, s helyükbe dolgos proletárok költözhettek. A szerencsétlen munkás gyerekeket a Balatonra vitték nyaralni, a parasztoknak földet osztottak, amit aztán rögvest -szovjet mintára- át is alakítottak kolhozokká. Szóval hiperszuper világ köszöntött be a Tanácsköztársaság kikiáltásával. Ünnepelte is az ország minden évben egészen 1989-ig. Micsoda hazugság volt mindez! Fekete István: Zsellérek című könyvét persze nem olvashattuk, pedig abban egy másik, inkább "tanácsköz-trágyaság" tárult volna elénk.

„Felállt egy ember a tábori székről.
– Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
– Kötelet!
– Még egyszer kérdem: Mit érdemel?
– Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek?... Könyörgőre fogta a dolgot:
– Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját –, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
– A kezét hátra kell kötni! - Engedelmesen előre tartotta a kezét.
– Így is lehet, ha ez még hozzátartozik… - Hátracsavarták kezét, és megkötötték.
– Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal. Az öreget bevezették a körbe.
– Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?… Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta.
– Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott. Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! Ne hagyjatok!…
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.
– Isten!
A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett.”

Szóval épp száz éve kitört a káosz. Az irányítók többsége társadalmilag sértett, buta, vallását részben vagy egészben megtagadó senkiházi volt, akik bosszúra, de leginkább hatalomra voltak szomjasak. Azonnal bizottságokat és albizottságokat majd azok al-al-al-albizottságait hozták létre, ahová beültették a rokonokat és a haverokat. A többi, szerencsétlen magyart pedig igyekeztek megfélemlíteni, kifosztani.

Kun Béla egy darabig ügyesen egyensúlyozott a külső és a belső problémák és ellenségek között. Puszipajti volt Leninnel és Sztálinnal, de az utóbbi „barátsága” végül a vesztét okozta. 

Az első világháború végén az áruló Károlyi gyakorlatilag lefegyverezte a magyar hadsereget. A Tanácsköztársaság kikiáltása után afféle vésztoborzás vette kezdetét, ám ez a haderő képes volt elfoglalni a felvidéket. Közben a két vagy többkulacsos románok a Tiszántúlon raboltak és fosztogattak. A nyugat nem szólt egy mukkot se, hagyta.

A Magyar Vörös Hadsereg sikereit látva Clemenceau francia miniszterelnök egy levelet küldött Kunéknak. Megígérte, hogy amint a magyar hadak visszavonulnak, akkor a románok is kitakarodnak a Tiszántúlról. Na ez egy nagy átverés volt, aminek az lett a vége, hogy a román rablóhorda a nyugat bűbájos mosolyától kísérve átlépte a Tiszát, elfoglalta Szolnokot és a főváros ellen indult. A magyar hadsereg nem volt képes a sáskákat megállítani, így a Tanácsköztársaság 1919 augusztus 1-én összeomlott. Kun Béla és bűntársai Bécsbe menekültek, de nem fogadják őket szívesen. Az egyik csicskát, a követelőző és erőszakos Szamuelit vagy fejbe lőtték, vagy maga oltotta ki életét - ez már sosem fog kiderülni. Kun Béla egy rövid ausztriai „nyaralgatás” után pedig Lenin védőszárnyai alá bújt vissza.

„A kommunizmus megbukott, minden értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”

 Írta Márai. Hja, ő csak tudta.

A román rablók szerették volna a Nemzeti Múzeum kincseit is magukkal vinni. Ám eddigre már a nyugat is kissé kényelmetlenül érezte magát, ezért egy néhány főből álló nemzetközi delegációt küldtek Budapestre: tájékozódjanak a helyzetről. Egyikük, az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornok épp akkor ért a Nemzeti Múzeum elé, amikor a román sáskák belefogtak a pakolásba. Elfogyott a türelme, s állítólag lovaglópálcájával ütlegelve kergette ki a rablókat az épületből.

Majdnem így történt, de a további fosztogatást valóban Ő akadályozta meg. Sajnos az elrablott kincsekből, javakból alig valami jutott vissza, a nyugat akkor sem állt mellénk.

S hogy mi lett Kun Bélával? Végül visszatért a Szovjetunióba, és ott Lenin és Sztálin csicskája lett. Túlkapásai miatt ide-oda helyezgették, végül a sztálini tisztogatások alatt 1938-ban kivégezték. Családja aztán csakhamar hazaköltözött Magyarországra és boldogan élték, élik életüket. Itt a vége, fussatok el véle, amilyen messze csak tudtok.