Az egyetlen nő, aki ott volt a ma 75. évfordulóját ünneplő D-napon. Akinek esetleg lövése sincs a D-nap mibenlétéről, annak csak annyit, hogy ezen a napon szálltak partra a szövetséges csapatok Normandiában, hogy eldöntsék a második világháború kimenetelét.

Martha Gellhorn újságíró volt, egy igazi kalandornő, aki vakmerőségben és bátorságban gyakran még a férfiakat is lepipálta. Mindig a legveszélyesebb helyzetek kellős közepén akart lenni, hogy onnan tudósítson az amerikai Collier’s magazinnak.

Nem mellesleg Ernest Hemingway harmadik feleségeként igyekezett megküzdeni a nagy író hírnevével egy férfiak uralta „demokráciában”. Férjével is a spanyol polgárháború frontvonalán ismerkedett meg 1937-ben, mert onnan tudósított. Szóval nem semmi nő volt!
Amikor benyújtotta igényét, hogy szeretne a normandiai partraszállásról tudósítani, kinevették és közölték vele, hogy férje, Hemingway lesz a lap haditudósítója. Ez azért volt fura, mert Hemingway bármelyik másik lap felkérését elfogadhatta volna. Szakmai féltékenység éledt fel a világhírű íróban? Lehet... De Martha nem adta fel. A tiltás ellenére elrepült Angliába és ápolónőnek, majd később szanitécnek öltözve felszökött az egyik katonákat szállító hajóra. Így ténylegesen ott lehetett a frontvonalon és leírhatta a pusztításról szóló „élményeit”.

A cikke persze nem jelenhetett meg a főoldalon, azt férje írása uralta. Martha a 16. oldalon kapott helyet. Az újság még a nyomdában volt, amikor Marthat elcsípték és a katonai rendőrség azonnal Londonba vitette. Esze ágában sem volt ottmaradni, megszökött és Olaszországba ment, hogy onnan küldhessen tudósításokat.

Hemingway szakmai féltékenysége és rendkívül kicsapongó életmódja miatt Martha beadta a válókeresetet. Munkáját szenvedélyesen folytatta, mindig a legrizikósabb politikai vagy hadászati helyzetekről tudósítva. Folyton „terepen” volt a történések kellős közepében. „A háborút követem, bárhol is legyen az!” - Nyilatkozta. Nagyon nem tetszett neki, hogy bizonyos konfliktushelyzetekben Amerika mindig agresszori magatartást folytatott.

A 60-as, 70-es években a vietnami háborúról tudósított. Később az arab-izraeli konfliktus volt a témája. Hetven évesen a közép-amerikai polgárháborúk izgatták. Akkor is a helyszínen volt, amikor 1989 decemberében az amerikai hadsereg lerohanta Panamát és mivel a szovjet fenyegetés addigra már megszűnt, új célokat kerestek és találtak. Mindennek persze sok civil áldozata volt, de ez már akkor sem számított. A 81 éves Martha Gellhorn tökéletesen átlátta a lényeget. A panamai elnök, Manuel Noreiga, aki Amerika CIA ügynöke volt, aki bábelnökként csak addig kellett, amíg az USA akarta.

Aztán amikor Boszniában kirobbant a háború, már nem volt ereje. Gyakorlatilag megvakult, s egyéb betegségek is gyötörték. Kilencven éves korában úgy döntött, már nem akar tovább élni. Egy cianid kapszula tökéletes megoldásként szolgált erre.

Stílusa azonban követendő értékké vált. Beszámolóiban nem az objektivitásra, hanem inkább a személyes élmények tolmácsolására törekedett. Az olvasó így -szinte- maga is részese lehetett a történéseknek.