Bár tudom, hogy a két ember sosem találkozott egymással, ám valamiért én mégis látok párhuzamot közöttük. Vivian Maier majd negyven éven át fotózta főleg Chicago és New York utcai történéseit úgy, hogy képeit soha senki sem látta. Aztán „véletlenül” előkerültek, s a „dadus” egyszeriben világhíres lett.

A másik személy Henri Cartier-Bresson, egyáltalán nem mondható amatőrnek. Egész élete a művészet körül forgott - volt festőművész, grafikus és fotós. Jean Renoir oldalán a modern filmművészet megszületésénél bábáskodott. Haditudósítóként majd később fotóriporterként megörökítette a pusztulást, a nélkülözést, az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Kalandos életét végigfotografálta, Leica fényképezőgépe mindig akkor kattant, amikor kellett.

„Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül.”

De nekem mégis inkább a városi fotói tetszenek, s itt vonok párhuzamot közte és Vivian Maier között. Mondják, hogy ma a fekete-fehér fotózás már nem divat, sőt, - de hiszem, hogy a fotográfia igazán művészi szintre emelése csak ezzel az ósdi technikával lehetséges. Talán a bírálói épp féltékenységből állítják, hogy erre már nincs szükség, mert monokrómban fotózni sokkal, de sokkal nehezebb. A képek hangulatát nem befolyásolja a szín, csak a fény, a pillanat, a megfelelő beállítás.

Brachfeld Siegfried egy kissé németes akcentussal beszélő író, újságíró és rádiós személyiség volt itthon a 60-as, 70-es években. „A téma az utcán hever!” - Mondta gyakran, s a két fotográfus képei valóban ezt bizonyítják. Hihetetlen érzékenységgel tudták megörökíteni azokat a pillanatokat, melyekbe belesűríthető egy egész élettörténet. Bresson számára különösen jó tanulóhely volt az utca, mert amikor hírességeket fényképezett, akkor az utcán szerzett tapasztalatokat használta fel. Nem véletlen hát, hogy fotói a világ nagy múzeumaiban is megtalálhatók.