Azt gondolom, hogy zeneileg (is) elég nyitott vagyok. De most a nagyon komoly zenészek megköveznek, mert kijelentem: Arnold Schönberg egy kókler volt. Fel nem foghatom, hogy korszakalkotó zenepedagógusnak és zeneszerzőnek kikiáltott Bécsi cipőkereskedő majd bankpénztáros neve miként szerepelhet komoly zeneszerzők neve között?!

Azt sem állítom, hogy zenei képzés nélkül is tehetséges lett volna, mert nem volt az. Művei teljes mértékben mellőzik a zenei harmóniát, s inkább hallgatok a ma divatos tuc-tucból egy órányit, mint két perc Schönberget. A pályája tökéletesen hasonlít a "császár új ruhája” effektusra. Egyszerűen senki nem merte és meri bevallani, hogy az általa kivajúdott dodekafónia stílus - egyszerűen borzalmas. Kínos lenne elismerni, hogy sokak ájulásig, elalélásig terjedő Schönberg imádata egy orbitális csaláson alapul. Mert a módszerben ( s most tessenek figyelni) – nem a hallás az elsődleges komponálási tényező, hanem a strukturális törvényszerűségek. Vagyis magasról tojunk a zenét kedvelőkre és csupán szép tükrözött mintákat írogatunk a csíkok közé. Ebből a kottából aztán megszületik a „szeriális zene”, amit hallva a „borzalom” szó jut legtöbbünk eszébe.

Schönberg aztán átadta tudását a „hasonlóan tehetséges” tanítványainak, akik továbbvitték és éltették a „mester” szellemét. Egyikük szerencsére el is jutott a tökélyhez, s megalkotta fő művét a 4:33 címűt, mely négy perc harminchárom másodperc csendet tartalmaz.

De hogy ne csenddel érjen véget az írásom, beidézem ide Arnold Schönberg:

Pierrot Lunaire című művének egyik részletét, melyben kedves csótányok adják a háttérhangulatot.