avagy: egy városi legenda 1949-ből.

          Frank McNamara a Hamilton Credit Corporation nevű pénzintézet egyik bankára békésen ebédelt munkatársaival egy igen drága, (főleg piszok gazdag sznobok számára nyitott) New York-i étteremben. Az ebéd végeztével fizetni akart, ám meglepődve vette észre, hogy a tárcájában a golfklubos belépőkártyája mellett alig akad néhány dollár. Ekkor fogalmazódott meg benne egy olyan kártya gondolata, mely -adott esetben- fedezetként szolgálna fizetéskor.

          Amerikában egy jó ötlet ritkán szokott csupán idea maradni, ezért egy esztendő múlva ki is bocsátották a Diners Club kártyát ( a történet miatt nevezték el ebédelők kártyájának) melyből első körben 2000 darab talált gazdára. Ám az év végére már 21 ezer darab volt forgalomban, s a hitelkártyák megkezdték fényes diadalútjukat.

          Itthon 1988-ban jelent meg az első plasztikkártya a Magyar Külkereskedelmi Bank kibocsátásában. Eleinte magánszemély nem kaphatott ilyet, mert csak. Aztán pedig azok a „csókosok” juthattak hozzá, akiknek sikerült összeharácsolni minimum 2000 dollárt, ugyanis ennyi volt az alapfedezet.

          A mindennapi életben a hitelkártyákat mára jelentősen felváltották a számlákhoz kérhető bankkártyák, melyek modern változatai már érintéssel is működésre bírhatók. Néhány évvel ezelőtt ki is írtak egy pályázatot ennek elnevezésére. A kiírásban az szerepelt, hogy a contacless kifejezés helyett kellene egy másik szót találni, de NE az „érintőkártya” legyen az. Aztán mi lett a pályázat eredménye, melyet afféle belső ember nyert: érintőkártya. Én csakazértis rep-kártyának vagy tedd-kártyának hívom, ha egyáltalán hívom valaminek.

          Szóval Frank McNamara által kitalált „kártya-forradalom” rendesen felkavarta a pénzügyi állóvizet. Elindította azt a folyamatot, melyben a pénzmozgás során nem kerül elő egyetlen egy zöldhasú papírbankó sem, s e folyamatot szigorú ellenőrzése alá vonhatja a mindenkor regnáló hatalom. Milyen kár, hogy az igazi nagy mutyibizniszek játékosai messzire elkerülik az efféle banki tranzakciókat. Ha állami szinten történik, mint pl. Ázsia néhány országában, akkor kendőzetlenül mennek a dolgok, ha pedig szeretnék, hogy rejtve legyen, akkor valamely kriptovalutába váltják át a pénzt, s így tökéletesen megőrizhetik inkognitójukat. Az orrunk előtt zajlanak ezek a gyakorlatilag pénzmosási ügyek, a Facebook épp most készül népszerűsíteni, kiterjeszteni saját kriptovalutáját a Librát, de a kínaiak már államilag kifejlesztették saját virtuális pénzüket, mert szeretnék lehalászni az országukban működő legnagyobb Bitcoin bányászatok hasznát.

          Milyen lesz a jövő bankkártyája? Sokan -féltve személyes adataikat- átállnak majd a kriptovaluták valamelyikére. A Bitcoin mellett most feljövőnek látszik a Monero (XMR), melyet -a Bitcointól teljesen eltérő alapokon- Nicolas van Saberhagen fejlesztett ki, kifejezetten a személyes adatok, a pénzügyi mozgások elrejtését szem előtt tartva. Minden adatot majd a bőr alá beültetett chipen fogják tárolni, s fizetéskor elegendő lesz, csak egy apró gesztus és a tranzakció már le is bonyolódott.

          A magam részéről nem félek ettől a jövőtől, mert ez már nem az én jövőm. Nincs bankkártyám se ilyen, se olyan. Azt a nagyon keveset, ami bejön, nem érdemes számlán tartani, mert a hónap végére a rezsi kifizetése után már emlék se marad belőle. A morál, a becsületesség itthon értéktelenné vált, s ha néhány évtizeddel ezelőtt sejtettem volna, hogy olyan kicsivé zsugorodom, hogy még a szociális hálón is átesek, akkor összepakoltam volna és -fájó szívvel ugyan- de másik kontinensen próbálok szerencsét.

Eredetileg még írtam ide néhány mondatot, de aztán rájöttem, fölösleges egy vitaindító gondolattal zárni. Akit még nem vakított el a bármely irányból érkező demagóg fény, az úgyis látja a lényeget. A többiekkel meg már nincs kedvem szókaratézni.