Van egy nő, aki minden nap kétszer elfut a ház előtt. Látom az ablakból. Lehet rekkenő nyár, vagy jeges tél, ő minden nap fut.

Napról napra egyre edzettebb, nyilván étkezését is a futáshoz igazítva megreformálta. Egyre atletikusabb, egyre szálkásabb. Eltűnt a melle, a bordái szinte átbökik vékony melegítőjét. Nincs már feneke, se combja, haját is rövidre nyírta. Nagyon egészségtudatos, de ha látom, akkor egy nő helyett az Auschwitzi haláltáborról forgatott dokumentumfilm egyik szereplője jut eszembe.

Lehet, hogy csak magokat eszik és hozzájuk a netről rendelt zöldes kotyvalékokat issza. Szeme egyre mélyebbre menekül a koponyájába, mintha szégyellné látni a testet, az arcot, mely hozzá tartozik.

Nincs egyedül, másokat is látok ilyenné válni. Ez egy típus. Nem tudom, hogy hol a baj. Mitől és mikor kattan be valaki annyira, hogy efféle önsanyargatásba kezd. Talán észre sem veszi, hogy elveszíti nőiségének legutolsó vonásait is. Aztán nem érti, miért fut tovább - egyedül.