Van az a lenti világ, tudják,

amitől az unatkozó, picsogó ku*vák, akik az idióta moslékfőző és jujdejóanyavagyok blogjaikkal szemetelnek, meg a kis unatkozó hol balos, hol jobbos megmondós, fizetett monitorforradalmárok elfordítják kiplasztikázott arcocskájukat, és magasabb sebességre ösztönzik az automata váltós béemvéjüket, (ahhoz is hülyék, hogy megtanulják a hagyományos váltókezelést) mert nem akarják látni, nem akarnak tudomást venni róla, hogy létezik, van, terjed az a bizonyos lenti világ, ahol már az is mindegy, hogy mi és miért mindegy, mert akiket hátrahagytak, akikről elfeledkeztek, akik tehetetlenségük miatt, vagy egy ledolgozott, megnyomorított, ellopott szégyennyugdíjjal való lassú haldoklás okán itt ragadtak, akik hitték, a változás jó lesz, akik elfogadták, hogy változott valami, de még rossz, de hamarosan, holnap, igen holnap már jó lesz, jobb lesz, egy picivel, aztán az a pici se jött, csak a behajtó, a rendőr, s elvették azt a keveset is, vagy rákényszerítették, hogy odaadja, vagy -ami a legtöbb- egyszerűen sorsára hagyták lassú pusztulásában, hiszen előbb vagy utóbb, úgyis felőrli önmagát, hisz a lelke már halott, s a nitro meg a zacskós cefre elintézi gyorsan a többit, s emlékük se maradna, sorsukról sosem hallanánk, ha nem lennének néhányan, kevesek, akik hírt adnak felőlük, akik ott élnek köztük, akik csak egy parányi porszemmel többek még náluk, mert Ők alkotják az igazi, az eredeti undergroundot, akiket sosem hallani rádióban, nem látni a folyékony trágyát okádó tévékben, mert kihadarják, kidadogják, kiüvöltik magukból az igazságot, bemutatják a lenti és ezzel arányban a fenti világ igazi arcát, egy olyan nem épp párhuzamos valóságot, amiről sokan nem tudnak és sokan nem is akarnak tudni, mert az a világ nem emberi életre való, mert az a pokol idefönt van, az ózdi, miskolci, BAZ-megyei, s a többi efféle lepusztult lakótelepek téglával befalazott házai között, az euszabványnak megfelelni képtelen, rozsdásul életveszélyes, parlagfűvel benőtt játszóterei között -itt már egy gyereknek sincs kedve játszani, mert már születésükkor nyomorultul haldokló, élet-esélytelen felnőtté váltak- szóval Ők azok a hangok, akik hivatalosan nincsenek is, pedig vannak, és sokan meg is hallják, terjesztik, igyekeznek másokat is figyelmeztetni, hogy a lenti világ hamarosan kopogtathat azok ajtaján is, akik ma még horvátba mennek tengertpancsolni, plázában tömik a hambit diétás kólával, aggódva azon, hogy a műkörmösük csak egy nappal később ér rá, vagy a legújabb aranyfejes szakállnyírót lassan hozza a gyorsposta olaszból, mert most trendi a hipszteres szakáll és buzisan szűk öltöny hegyes cipővel, de szigorúan fehér sportzoknival, hiszen a bunkóság is divat, míg a hivatalosan nem létező nyomortelepeken a náci haláltáborok lecsupaszított valóságának ritmusát ütik az éhségtől kopogó szemek, s az üres gyomrok korgása adják hozzá a basszust, egy olyan előadótól, akit kevesen ismernek, de azok elismerik, mert eredeti, hitelesen szókimondó, aki tudja, hogy miről reppel, nem úgy, mint azok a divathülyegyerekek, akiket odaállítottak kirakatszócsőnek, ám a bemeneti nyílásnál a hivatalos megmondók súgnak, viszont a képmutatás nagy mágiáját szépen beszopja a többség és elégedetten hátra is dől, hogy na, rendben van a világ, nincs is olyan nagy baj itt, holnap is telepakoljuk az új kocsit a teszkóban, hiszen Gyula bácsi egy mondata a zsarnokságról, már rég nem érvényes, mert haverokbulifanta, s lám a fesztiválok is milyen frankón vitték a jóhírünket, igaz, egy hiteles előadót se mertek meghívni, mert gáz lett volna, na nem az előadóra nézve, hanem egy kis porszem került volna az országimázsba, s ez tűrhetetlen, vállalhatatlan, ahogy valószínűleg törlik, letiltják azokat a klipeket is, amit e mondatom végén megosztok, mint ahogy törölték a régi, még hiteles Rózsaszín Pittbull néhány számát is, de erre sokkal több helyre tették vissza a lenti világgal szimpatizálók csoportjai, s hiszem, hogy ezekkel is ugyanez lesz, mindaddig, míg végül mindenki megérti, mi is zajlik itt, s tudom, hogy akkor én már nem leszek, de már most szomorú vagyok azzal a pillanattal kapcsolatban, amikor a teljesen vak, de még élők egytől egyig szembenéznek a valósággal, csakhogy akkor már nagyon késő lesz, rohadt nagyon késő.