Hogy honnan származik a magyar rovásírás? A szkítáktól, vagy a sumerektől, esetleg Egyiptomból vagy Mezopotámiából? Esetleg egy földönkívüli faj ajándéka? Nem tudom. Sok tudós foglalkozott és foglalkozik e témával. A kutatás izgalmát nekik hagyom. Talán nem is az a legfontosabb, hogy honnan származik, hanem az, hogy a miénk, magyaroké és kész. S ráadásul bizonyíthatóan több ezer éve. (A régészeti leleteket csak nem hazudják el a finnugoristák!)

A magyar írás -a legtöbb ősi íráshoz hasonlóan- jobbról balra írandó és olvasandó. Felfogható ez akár úgy is, hogy mindig a szívünk irányába.
A magyar ábécében minden hangra jut egy betű, míg a latin készletben bizonyos hangokra külön kell szerkeszteni.

Sajnos az itthoni hivatalos tézis még mindig a finnugor rokonság bizonyításán fáradozik, holott maguk a finnugorok is tiltakoznak ezen ostobaság ellen. Semmi közünk hozzájuk, ahogy -szerintem- alapvetően senki idegen néphez. Magyarok vagyunk, egy önálló, nagy múltú nép, s emlékeink figyelembevételével több ezer éve a Kárpát medence az otthonunk. Nyelvünk annyira egyedi, színes, változatosan nehéz, hogy csak az idegen szívűek hiszik: a népünk hordanép, nincs múltunk, nincs jövőnk.

A valóság -úgy tűnik- mást mutat. S csak a józan mértékletesség húz vissza attól, hogy bőséggel soroljam erényeinket.

Mint minden nagy népnek, hibáink is vannak. Talán büntetésül kaptuk ezt őseinktől. E bűnünk a békétlenség. Nem szeretjük egymást annyira, hogy képesek legyünk egyezségre jutni. Pedig a szomszéd népek mindig rácsodálkoznak nagyságunkra, ki irigyen, ki bátorítólag. Csak mi nem látjuk, csak mi nem értjük saját szavunkat.

Nem kell a túlzó szájtépős „magyarkodás”, a fölösleges nyavalygás egy elveszett, álmodott múlton. A józan tisztelet kell. A táltosaink csendes nyitottsága kell, és nem a tolakodó, dajdajozó sámánüvöltés, ugráló dobveréssel. Azok nem mi vagyunk.

Álljon itt legvégül a magyar írás ábécéje. Múltja több ezer éves, és csak a miénk.