Réges-régen nem ismerték a gombot, vagy a ruhakapcsokat, ezért vékony bőrrel, madzaggal fogták össze a ruhát.

A gazdagabbak fibulát használtak, ami afféle kapcsos tű volt, melyet gazdagon díszítettek. A gombot -egyébként- mi magyarok hoztuk be Európába, ahogy a „korabeli wc-papírt” is.
De a fibulán kívül nagy értéknek számított a varró (de nem Dániel) és a gombostű is, mely utóbbit a XV. század elején egy Tourangeau nevű francia drótkészítő talált föl.
Ám maradjunk a varrótűnél. Eleinte az emberek tüskéket használtak, majd a technika fejlődésével párhuzamosan megjelentek a fémből készült varrótűk is. Kelta és római sírokban találtak először igazi varrótűket, melyek már akkor nagyon drágák voltak. A középkorban az asszonyok gondosan megtakarított pénzét hívták tűpénznek. Ebből az időszakból maradt fent egy királyi nászajándék leírása, mely nem volt más, mint egy doboz tű. Óriási vagyonnak számított ez akkor.

Nyelvünk is őrzi a „tűpénz” fogalmát. Mikor a fiatalok esküvőre készültek, a szülők összeültek és tisztázták, hogy a vőlegény családja mennyi tűpénzt fizet majd a menyasszonynak. Különféle mondásainkba is beépült a tű drága mivoltát kifejező gondolat: ha valami nagyon fontosat keres valaki, akkor tűvé teszi érte a házat. Vagy ha türelmetlen, akkor tűkön ül. S az igazán elrejtett dolgok pedig olyanok, mint tűt keresni a szénakazalban.

Egy babona is kapcsolódik a tűhöz, melyre akkor gondolnak az emberek, ha tűt visznek ajándékba. Ilyenkor az ajándék átadójának illik megszúrnia a tűvel a megajándékozottat, mert akkor amazt elkerüli a balsors.

A Biblia is megemlékezik a tűről és annak fokáról. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Pedig nem, de ez már egy másik mese. S ki-ki úgy meséli, ahogy akarja.