Mikor meghalt a hunok királya a nagy Attila, holta után a legyőzött népek sorra fellázadtak, s a királyfiak is összevesztek apjuk birodalmán. Testvér-testvér vérét ontotta.

"Dúló harcok után, testvérharcok után
Idegen vagyon lett nagy Attila földje."

A véres csatákban két királyfi halt meg. Az életben maradt Csaba vezér aztán összeszedte népét és azt mondta nekik:
-Menjünk napkeletre, vissza Ázsiába! Ott lakik a magyar, régi testvér-népünk. Hívjuk ide őket, s közös erővel visszafoglaljuk édesapám földjét.

Maradék hadával meg is indult Csaba, de Erdély határán megállt, hogy hunjait kétfelé osztotta. Felét továbbvitte az ősi hazába, a másik felét meg a határon hagyta, hogy ott vigyázzanak, hogy ott székeljenek. Ezek unokái a mai székelyek.
Mielőtt elmentek volna, ősi szokás szerint isteneiknek áldoztak, így esküdött a távozó vezér:
-Hogyha bajban lesztek, mi majd visszatérünk! Csak üzenjetek! Bármily messze is legyünk, hozunk segítséget!

Aztán elvágtattak. Alig haladtak a hegyek lábáig, idegen szomszédok támadták meg a székelyeket. Nyomban rengett a föld, s vad vihar tépázta a fák koronáját. Mintha csak ezt zúgná: „Vissza csak Erdélybe! Harcot vív a székely!" Csaba visszafordult és az ellenséget mind kardélre hányta.

Esztendők múltával a völgyek lakói újra megirigyelték a székelyek sorsát, s nagy erővel rájuk támadtak. Csaba, eközben folyó mentén nyargalt, s fölharsogott a víz dühödt hullámzása: „Vissza csak Erdélybe! Vért izzad a székely!” Jó Csaba királyfi újra visszafordult, s megmentette a székelyeket. Néhány év elteltével égzengő, villámló, mennyköves zivatar jelezte a nagy veszélyt. Harmadszor futott vissza a hunok csapata, s harmadszor is leverte a székelyekre támadt szörnyű ellenséget.

Csaba végül eljutott messze Ázsiába magyar testvéreihez. Elmondta nekik Attila halálát, a hunok pusztulását; lefestette országuk kincses gazdagságát. Hívta a magyarokat Duna-Tisza mellé, hogy Attila örökét karddal visszavegyék. Ezalatt a székelyt senki sem bántotta, éltek békességben. Több évszázad alatt megsokasodtak, meg is erősödtek. Nem is merték őket a szomszédos népek háborgatni. De összefogtak, s közös erővel törtek rájuk. Vitézül küzdöttek a székely leventék, de százszor annyi fegyveres ellen már-már mind elvesztek. Ekkor Csaba vezér felé kitárták karjukat, s érte könyörögtek, hogy segítse meg őket:
-Jöjj, Csaba, jöjj vissza! Ne hagyd, hogy elpusztuljunk!

Erre csoda történt. Utolsó harcra készültek az éjjel, megindult a harc is, százszoros hadával már-már diadalt nyert az ellenség, ám ekkor az ég magasában megszólalt a kürtszó, megzörrent a fegyver. Ott robogott hős Csaba vitézeinek élén a csillagok között, majd lerobbant a földre, s összetörte a székely unokák minden ellenségét.

Az ellenség mind elpusztult, a székelyek szabaddá lettek. Csaba vitéz pedig győztes hadával visszaszállt az égbe, s amerre ment, ragyogó, fehér út verődött a paripák lába nyomán.Ez az út soha el nem enyészik, megmarad örökre. Ez a HADAK ÚTJA. Csillagos nyári estéken ott ragyog az égen, a tejút képében.