1790-ben járunk. Szörnyű vihar tombol a tengeren, az emeletnyi hullámok át meg átcsapnak a Lutine nevű angol fregatt fedélzetén.

A matrózok elkeseredetten szivattyúzzák a vizet, mindhiába. A hajó korlátja egyre csak közelebb kerül a víz színéhez. A Lutine drága rakományt visz, méghozzá aranyat egymillió fontsterling értékben. Kivert pénzben a katonáknak, s aranyrudakat a kereskedőknek. Ám nem képes dacolni a természet erőivel, rakományostul, matrózostul a tenger fenekére merül.

Ekkortájt Anglia és Hollandia épp nem puszipajtik, sőt, s mert a hajó holland felségterületen süllyedt el, bizony hosszú évek tárgyalása után kezdik csak el a mentést.
1857-et írunk már, mire az első aranypénz újra a víz felszíne fölé kerül. Négy évig kutatnak a sós víztől szétesett hajó körül az iszapban, de alig pár ezer fontnyi arany kerül csak elő.
1911 a következő dátumunk a történetben. Az angol kormány újra kísérletet tesz arra, hogy megtalálja az elveszett aranyrudakat. Millió tonna iszapot mozgatnak meg, de aranyat, azt nem találnak. Csupán a Lutine harangját. A harang végül eljut Angliába a Lloyd"s biztosító társaság nagytermébe. Mivel e cég a mai napig a tengerjáró hajók biztosítója, a Lutine harangjának kondulása sokáig egy hajó elvesztését jelentette.

Bár a cég arculata „kissé” változott az idők folyamán, a harang azóta is a nagyteremben áll.