Még mindig összeszorul a gyomrom, ha erre gondolok, hiszen akár épp akkor ott ülhettem volna a devecseri Bohém cukrászda kerthelyiségében puncsalagutat majszolgatva.

Rendszeresen átutazom Devecseren, s így volt ez a katasztrófa előtt is. Sosem gondoltam rá, hogy a környéken egy időzített bomba ketyeg.
Mikor bekövetkezett, amiről néhányan tudták, hogy nagy a valószínűsége, épp nem jártam a közelben, csak egy kicsivel később. Szörnyű volt látni a pusztulást, a kordonokat, a mocskosan vöröslő iszapos földet, érezni azt a különös szagot. Aztán nem sokkal ezután néhány napra megnyílt a szokott út, s remegő gyomorral, sírástól szorongatott torokkal hajtottam át Devecseren. A megszokott színek eltűntek, helyettük a vörös, a fekete és a fehér vette át a vizuális parancsnokságot. A patak vérfolyóként szelte át a halott tájat.

Ma már nehezebb felfedezni a nyomokat, de az ott élők lelke még mindig vörösiszapos. Ha óvatosan szóba hozom, az arcok megkeményednek, vonallá görbülnek a szájak, a tekintetek elsötétülnek. Mintha ekkor valami jéghideg szellő kúszna be.
A földet kicserélhették, a régi házak helyén ma újakat találni, az út megjavítva, a parkba visszatért a madárfütty. De az emberek...Ők nem felejtenek. Devecser, Kolontár, Somlóvásárhely...és a többiek. Ott tovább él annak a napnak a rémképe. Majd idővel... talán... ha majd az igazi felelősöket megbüntetik...vagyis...soha.