Az idei nyár egyik sláger kiállítása volt az MNG-ben az 1881. október 25. napján született Pablo Picasso - Alakváltozások című kollekció bemutatása.

Magam is végignézhettem az alkotásokat, s a végére furcsa gondolatom támadt: ez a Picasso egy óriási, roppant tehetséges svindler volt. A realistáknak sikerült beadnia, hogy impresszionista, az impresszionistáknak, hogy kubista, a kubistáknak pedig, hogy Ő valójában egy avantgárd realista festő. Minderre persze vérben forgó szemekkel üvöltenének a nagyokos művészettörténészek, de Picasso csak röhögne az egészen, mert -jó skorpióként- imádta, ha feszültséget kelthet.

Biztos kézzel alkotta meg a mítoszt, „A” Picasso-t, ahogy tökéletes technikai tudással odarittyentett valamit a vászonra, kartonra, papírra, porcelántálra, falemezre és tudta: egy kis idő elteltével a szakértők egymást fogják tépni, hogy megmagyarázzák az alkotás esszenciáját, kivesézzék, elméletben feldarabolják, kiderítsék a titkot, amit csak egyetlen ember tudott: Picasso.

A képeket, fényképeket, jegyzeteket elolvasva hiszem, hogy nem lettünk volna barátok. A nőket igazából időszakos élvezetnek tartotta, a gyerekei nem érdekelték csak mint modellek, barátait, munkatársait hűségükért cserébe gyakran cserben hagyta. A világképében csupán egyetlen egy embernek volt hely, önmagának. A többi csak illúzió, a későbbi kor magyarázóembereinek fantáziája, melynek jó üzleti alapot adott az úgynevezett elit társadalmi réteg mérhetetlen sznobizmusa. De Picasso ezen is csak kacagott és élvezte, hogy még a legfirkább firkát is, ha aláírja, csillagászati összegekért veszik. Alapvetően magasan tojt mindenkire. (S milyen igaza volt...)

Néha, amikor túl komoran látta a maga körüli világot, elárulta, hogy a benne rejtőző üresség miatt mennyire un mindent. Titokban Cézanne szeretett volna lenni, Modigliani pedig Picasso, Cézanne pedig Courbet. A fene se érti...