Eccervóthónemvót: volt egyszer Angliában egy fiatalember,

aki elvégezte ugyan az oxfordi egyetem jogi karát, de megfelelő munkát mégsem talált. Tengett-lengett, végül egy ügyvédi irodában titkári álláshoz jutott. Egész nap poros, szürke akták fölött görnyedt és kizsákmányoló főnöke morgolódásait hallgatta. Csak egyetlen örömteli fénysugár vetődött be néhanapján az irodába: a főnök húga és egyben gyámleánya személyében. Csakhamar szerelem szövődött a fiatalok között, s elhatározták: összeházasodnak. Ám az ügyvéd gyámatya kijelentette, hogy csak akkor egyezik bele a házasságba, ha a kérő 500 fontot tesz le az asztalra.

500 font? Szegény főhősünk élete végégig sem tudott volna összekuporgatni ennyi pénzt. Így -a szent cél érdekében- a bűn útjára lépett. Mivel kiválóan rajzolt, s apja révén a rézmetszéshez is értett valamicskét: hamis bankókat gyártott, s csakhamar az 500 fontot letette az ügyvéd asztalára. Az áldást megkapta, az esküvő napját is kitűzték, a fiatalok boldogok voltak, úgy érezték, előttük a közös élet csodálatos kalandja.

Ámde!

Főhősünk egy kissé mohó volt, mert az 500 fonton felül is gyártott néhány bankjegyet, s azokkal vásárolt is. Itt bukott el az ügy, méghozzá egy "sajtóhibán". Ugyanis a fiatalember a vésés közben komoly hibát ejtett, az eredeti bankón álló „England” felirat helyett ő Englad-ot írt. PUFF!

Még az esküvő előtt elfogták és börtönbe zárták. Az akkori törvények szerint akasztófa várt rá. Ő mégsem esett kétségbe. Agyafúrt szökési tervet eszelt ki. Mire a tárgyalásra sor került volna a bíróságot néhány tekintélyes polgár levele kereste meg kegyelemet kérve főhősünknek. Az elhúzódó per alatt az uralkodó osztály, a királyi család néhány jeles tagja is a bíróság jóindulatát kérte, s mindez már elegendő „nyomás” volt ahhoz, hogy a bíró végül felmentse a fiatalembert.

Főhősünk már messze járt, amikor kiderült, hogy az összes levél, a kérvények, a pecsétek, a díszes fejléces papírok - mind-mind hamisítványok voltak, melyet hűsünk a börtön falai között készített el.

.

Mivel belekóstolt a bűn édes -ámde igen veszélyes- italába, már nem volt visszaút. De erről majd később, mert elébb kis kitérőt tett, mellyel sikerült megváltoztatnia egy törvényt. Hogyan? Így:

Egyik nap az utcán járva számtalan embert látott a börtön irányába sietni. Akasztásra igyekeztek. Szegény, szerencsétlen sorsú embereket lógattak fel, mert hamis 1 fontost találtak náluk. Főhősünk elhatározta, hogy a túlkapások ellen, a túl szigorú, csak a szegényeket sújtó törvénykezési norma ellen tennie kell. Azonnal bérelt szobájába sietett és nekilátott megrajzolni egy bankjegy tervezetet. A bal oldalán ez állt: "Ez nem hamisítható!" Hosszában bitófákat rajzolt rá akasztott emberekkel. Szöveget is írt alája: "Készült a hamisítható bankjegyek idején, s érvényes a halálbüntetés eltörléséig. Az angol bank kormányzója számára."

Aláírásul ezt írta: J. Ketch

.

J. Ketch volt a hivatalos hóhér akkoriban. Később őt magát is felakasztották erőszaktétel és gyilkosság bűne miatt. Ám ez időtől fogva a J. Ketch név mindig a hivatalos hóhért jelentette.

.

Aztán az elkészült bankjegymintát egy kereskedő ismerőse -aki az első politikai karikatúrákat rajzoló grafikusok egyike volt- kitette az üzletének kirakatába. Csakhamar akkora csődület támadt a bolt előtt, hogy a Lord Mayor rendőrökkel oszlatta szét a tömeget. A hírre az angol bank elnöksége is megijedt, s úgy rendelkeztek: többé nem adnak ki 1 fontos bankót, fizessenek helyette fémpénzzel. A társadalmi felháborodás is erősödött, s a törvényhozás eltörölte a pénzhamisításért járó halálbüntetést.

.

E kis kitérő után folytassuk hősünk bűnlajstromának felsorolását. A tökéletességre törekedve zseniálisabbnál zseniálisabb trükköket eszelt ki, hogy áldozataitól hamis bankókért cserébe igazit csaljon ki. Áldozatai között bankárok, mágnások, gyártulajdonosok voltak. Eszközei pedig széles skálán mozogtak. Álnéven bérelt lakások, álruhák, maszkok, hamis igazoló okmányok segítették terveinek megvalósításában.

Íme egy zseniális trükk a sok közül:

Megszerzett egy hivatalos levelet, amelyet egy londoni bankárhoz írt egy holland gyémántkereskedő. A kézírást tökéletesen utánozva írt egy másik levelet e kereskedő nevében, melyben segítséget kér a bankártól barátja számára, akit egy tőzsdeügynök 1000 font értékben megkárosított. Arra kérte, hogy a levél átadójával szövetkezve szorongassák meg a csaló tőzsdeügynököt.

Így is történt. Főhősünk másnap megjelent a tőzsdén, átadta a levelet a bankárnak és elmondta, hogy ismeri azt a bizonyos tőzsdeügynököt, személyleírást is adott róla, és biztosította „szövetségesét” másnap ott lesz. A bankár hívja meg vacsorára, majd mutassa meg neki a levelet és helyezze kilátásba, ha nem fizeti vissza az 1000 fontot, akkor kizáratja a tőzsdéről.

Minden úgy haladt, ahogy az tervezve volt. Másnap megjelent a tőzsdén az ügynök. Épp úgy, ahogyan azt előző nap leírta. Persze, hogy főhősünk volt az, csak épp álruhában, parókában, hatalmas műorral. A bankár összeismerkedett vele, meghívta vacsorára; hősünk végig is ette a menüt, majd amikor a bankár, felmutatva a levelet megszorongatta és kilátásba helyezte a tőzsdéről való kizárást, olyan remek színészi játékkal játszotta el félelmét, és fogadkozott, hogy mindent jóvá tesz, csak a tőzsdéről ne zárassa ki, hogy ma egy ilyen alakításért komoly díjat kapna. Pénztárcájából csakhamar előkerült egy 1000 fontos bankó, de elmondta, hogy ezt most egészében nem adhatja oda, mert holnap 500 fontot kell kifizetnie. Kérte a bankárt, érje be egyelőre az összeg felével. Vagyis: az ezer bakósból adjon vissza 500 fontot.

A bankár úgy érezte, markában tartja a tőzsdeügynököt, és egy 500 fontról szóló csekket állított ki. A tőzsdeügynök hálálkodott, s még fogadkozott, hogy kifizeti a többi részét is az 1000 fontnak, majd távozott.

A hiszékeny bankár csak másnap reggel szembesült a ténnyel, hogy csúnyán átverték. Bent a bankban kiderült, hogy az 1000 fontos bankó ügyes hamisítvány, viszont főhősünk az 500 fontos csekket már nyitáskor beváltotta.

.

Aztán telt múlt az idő, az ifjúból 56 éves idős úr lett, aki azzal tartotta fenn magát, hogy értékes tárgyakat zálogosított el, majd hamis pénzzel váltotta ki azokat. Ám feledékenysége bajt hozott rá. Visszament egy korábban már becsapott zálogfiókos boltjába. A tulajdonos felismerte, rendőrt hívott, és lefogták. A nyomozás felgöngyölítette az egész történetet. A hosszú tárgyalási időszak alatt főhősünk a börtönben szabóságot tanult, a maradék cérnákból kötelet font, s a végén azzal akasztotta fel magát.

Itt a mese vége, fussatok el véle!

.

S hogy ebből az egészből mi az igazság? Az égegyadta világon semmi! Vagyis minden, csak épp nem úgy, s nem ekképp.
Íme:
A béna oxfordi hamisító, aki az England helyett Englad-ot vésetett - mert valójában a vésnök szúrta el- a XVIII. században élt és R. W. Vaugham-nek hívták. Szerelmes lett egy lányba, ezért hamisíttatott bankókat. 1758 májusában akasztották fel, fiatalon.

.

A börtönben ülő levélhamisító eredetileg csekkhamisító volt és nem is angol, hanem amerikai és Henry Davis-nek hívták. A sztori amúgy igaz. Ő elszelelt.

.

A jótevő grafikust Georges Cruikshank-nek hívták, a történet amúgy igaz.

.

A zseniális csaló és bankjegyhamisító sem kamu, őt Charles Price-nak hívták, s tényleg zseniális volt a XVIII. század Angliájában. Valóban 56 évesen fogták csak el, addig csaknem 100 000 font ára hamis bankóval sikerült kárt okoznia. A börtönben felakasztotta magát.

.

A legvégén:

Jack Ketch pedig valóban hóhérként dolgozott és 1718-ban a felsorolt bűnök miatt tényleg felakasztották. Talán innen ered az a mondás is: Amikor a hóhért akasztják! Bruhahahaha!

Az utószó utószója: E fentebbi szösszenetből készült szinopszist már elküldtem ide-oda, két helyről is pozitív visszajelzés érkezett. Talán egyszer film is lesz belőle?