Esztendők óta látom, tapasztalom, hogy ártatlan gyermekeknek kell megismernie a szegénység valódi mélységeit.

Két napja nem hagy nyugodni egy gyermek pillantása, aki eddigi hét vagy nyolc éve alatt csak a szenvedést tapasztalhatta meg, akit soha nem szeretett senki, s aki csak a Mikulásnak merte bevallani lelke legmélyén megbúvó titkait, s aki átölelve a piros köpenyes férfiút, csak annyit mondott: Szeretlek, Mikulás. Aztán már ment is tovább, de még visszanézett, s pillantása találkozott az Őt követő Mikuláséval. Abban a szempárban az emberi és gyermeki lélek szenvedéseinek igazi mély katlana látszott.

Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy Magyarország és benne a nép, az az istenadta, egyre mélyebbre süllyed. Amíg ebben az országban egyetlen család is kénytelen a legalapvetőbb komfort nélküli lakásban élni, amíg ebben az országban egyetlen kisgyermeknek is éheznie, nélkülöznie kell, addig szégyenletesen nagy a baj. S hogy kinek kellene leginkább szégyenkeznie? A csaknem harminc éve romboló, pusztító magyar (?) politikusoknak, ha egyáltalán lehet ezeket annak nevezni. S nincs különbség bal és jobb között! Pontosan ugyanúgy tettek az egészre, amikor magukhoz kaparintották a hatalmat. Ellenzékként hiába verték és verik a mellüket, csak a nagy pofájuk járt és jár. Én, a Mikulás ezeknek a férgeknek csak rosszat kívánok, s bízom abban, hogy -kinek-kinek hite szerint- isteneik méltó büntetést zúdítanak rájuk.