Ha valaki veszi a fáradtságot és egy kicsit „guglizik” hozzá, akkor ezernyi oldalt talál e témában. Talán a saját szájízének megfelelő választ is megleli.

A magam részéről azt mondhatom, hogy mindenki író, aki ír, és kész. Na az persze már egy más kérdés, hogy minőségileg hova sorolható. Még az is számít, hogy ki minősíti.

Az igazán nagy klasszikusok életrajzait elolvasva sosem találni két egyforma írói taktikát, szokást, rendszert. Az egyiknek tökmindegy, hogy épp hol van, zajban vagy csendben, csak egy ceruza és papírfecni kell, s végül regény lesz belőle. A másik pucér seggel leül a kocsija mögött egy bőröndre és a csomagtartóban tartott írógépen kattog. Vagy minden reggel a dolgozószoba kellemes hűvösében, szigorú időbeosztással „dolgozik” a művén. Esetleg az egész a fejében van már, s csupán egy sebes írású gépíró kisasszony kell, hogy a lediktált szövegből megszülessék a nagy mű. Van, aki jegyzeteket készít, előre anyagot gyűjt, más pedig -szinte- kirázza a kisujjából. De sokáig lehetne sorolni, mert ahány nagy író, annyi szokás. Nincs szabály, nincs semmi megkötés. Mindenki úgy ír, ahogy, ahol, amikor csak akar.

A fentebbi és egyben a címben is szereplő kérdés első fele már más tészta. Manapság hatalmas máglyákat lehetne rakni azokból a megjelent alkotásokból, melyeket csak azért nyomtattak ki, mert a szerzője rokona vagy ismerőse valakinek. Tehát irodalmi értelemben szemétre való, sz*r fércművek, ám a sznobizmus mégis élteti ezeket, hiszen az xy írta, aki pedig az yz rokona, haverja, szeretője, satöbbije. Az új, a saját belső értékessége miatt megjelenő könyvek száma lassan a zérus felé közeledik.

Így aztán maradnak a régi nagyságok, klasszikusok újra kiadásai, vagy esetleg a világháló, ahol néha-néha még akad érdekesebb és minőségibb olvasnivaló. Persze manapság már alig olvasnak az emberek. Szépirodalmat -szinte- semmit. Tehát akinek a fejébe az az ostoba gondolat lopja be magát, ráadásul minden rokoni vagy egyéb “mecénás” hiányával, hogy ő bizony ha törik, ha szakad, akkor is író lesz, nos annak számolnia kell azzal a szomorú helyzettel: nem lesz senki, aki kiadja és elolvassa. Persze tudom én, hogy az alkotói, művészi tehetség az egy isteni adomány, de/és egyben ördögi átok. Így akinek ereje, kitartása és tehetsége van, csak írjon nyugodtan akár az asztalfióknak is. Majd esetleg posztumusz kiadják valamikor.