India az, ahová cseppet sem vágyom.

Többek közt a kosz, a betegségek és a bűz miatt. De azért se, mert ott ugyanabban a folyóban fürdenek, mosnak és isznak belőle, amiben elhalt rokonaik félig elégett tetemei rohadnak. S ezt egy és ugyanazon időben teszik.

De azért se, mert templomokat emeltek a patkányoknak, ahol ezeket a betegségeket terjesztő jószágokat szentként tisztelik. Sajnos róluk kialakult véleményemet Lecsónak sem sikerült megváltoztatnia, s mindennek ellenére inkább elfogadok egy mókust, mint egy patkányt. Pedig -állítólag- csak annyi a különbség, hogy a mókusnak jobb a „píárja”.

De azért se, mert -bár tisztelem India ősi múltjának méltóságát és elismerem a modern India fantasztikus fejlődésének csodáját- a róla készült képek alapján nem érzem, hogy komfortérzetemet kielégíteni, mind emberi, mint helyi szinten. Persze, tudom én, hogy sok pompás látnivalóval kápráztatják el a turistát, -a 10 században épített csaknem ötven méter mély Chand Baori kút és társai- de inkább megnézem ezeket valamilyen okosító tévécsatornán.