Egy ismerősömnek meséltem -elrettentésül- egy könyvről, amit nyáron láttam. Egy vakondról íródott a „mese”, akinek a fejére kakáltak, s a történet gerince eme tett elkövetőjének kinyomozásáról szólt.

Állítom, elérünk lassan a totális mélypontra, amikor a kultúra majd szitokszónak számít, ahol a sznobéria és a teljes agyatlanság lesz a követendő, a trendi. Ismerősöm erre előhúzta a Bilikönyvet, mely szintén a kultúrszenny kategória egyik szép példája, az elzombisított fiatal anyukák (hpmamák) kártékony terjesztésében, amit gyermekagybénító vírusként a mindennapi kötelező babakocsiversenyen adnak át a játszótéren a homokozó és a hinta között elalélva.

Számtalan generáció nőtt fel bilikönyv nélkül, s bár mi férfiak időnként a csésze mellé és odatalálunk, azért sikerül a lényeget megfelelően elhelyezni. A szerzőnő (Alona Frankel) bizonyára unatkozott, s kellő alaptőke és ismeretség állt rendelkezésére ahhoz, hogy megjelentesse műveit. S a sznobok hada pedig messzire vitte, s birkamód hirdette: bilikönyv, bilikönyv!
S tele a világ efféle hulladékkal. A hivatalos média által támogatva rombolják az értéket, pusztítják el a gyermeklelkeket. „Liberalizmus!” Hirdetik fennhangon, miközben nem veszik észre: úgy nőnek fel generációk, hogy megfosztattak a gyermekkor valódi csodáitól, s nem tanulták meg az alapvető társadalmi normákat sem. Tizenéves bűnözőkké lesznek, akik a szellemi és lelki nihilből menekülve az alkohol, a drog és a bűnbandák karmaiba jutnak. Mert tartozni kell valahová...

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy mesekönyvem nem talált kiadóra. Hiszen a verses mese már nem divat, hacsak nem „varródanis” fércelet, hiszen attól manapság kötelezően kell kultúrelélvezni, (merugye még a Presser is írt hozzája zenét oszt a vígben megy má ezer éve) az persze senkit nem zavar, hogy az óvodások unják, nem is értik.

Másrészt nálam a kisegér a főszereplő, aki egy kisegér és úgy hívják: Egérke. Ezzel -ugye- az a baj, hogy a kisgyerek azonnal érti, s nincs más dolga, mint a történetre figyelni. A medve is medve, a vadmacska is vadmacska. Az erdő pedig erdő. A mesémben nincs haldokló állat, nem akar társadalmi kérdésekben utat mutatni, nincs benne az elődök vagy más szerzők fikázása. Csak egy kedves, humoros, szórakoztató mese óvodásoknak. „Ez ma kevés!” -Állítják a magukat hozzáértőnek hazudók, kik hatalmuknál, jelen pozíciójuknál fogva ezt meg is tehetik. Ettől még rohadtul nincs igazuk! S hogy ezt miért állítom ilyen nagy bizonyossággal? Mert a legtökéletesebb informátoraim vannak: az óvodás és kisiskolás korú gyermekek. Őket -gyakorlatilag- soha senki nem kérdezi meg, akarnak-e gagyit nézni és hallgatni. Azt kapják, amit rájuk erőszakol az ostoba pedagógushulladék, a felelőtlen vagy épp tudatlan szülő. Aztán amikor találkoznak az igazi mesével, akkor rácsodálkoznak, hogy : „Jé, ilyen is van?!”
Jelentem: Van. Csak tájékozódni kell, mert a média jelenleg nem az egészséges vonalat támogatja. Nagyon nem mindegy, hogy a kisgyermeket milyen meseélmények érik, hogy majd ha felnőnek, akkor megkönnyítik öreg napjainkat, vagy harcolnunk kell ellenük, akiket szörnyeteggé liberalizáltunk.