E többértelmű mondatnak magyarázata még várat magára, s nem is igazán érti, miért áll a szöveg legelején. De hamarosan érthetővé válik, ha elmesélem a Cabaret Voltaire történetét.

E szórakozóhely -bár egy kissé megváltozott beltartalommal- még ma is üzemel Zürichben, a Spielgasse 1. szám alatt. Eredetileg Hugo Ball német avantgárd író nyitotta 1916. február 5-én azzal a céllal, hogy otthona legyen a háború értelmetlen pusztítása ellen -sajátos módon- tiltakozó művészeknek. Így csatlakozott hozzá Tristan Tzara, Hans Arp, később Marcel Janco, Max Oppenheimer és még sokan mások.

1916. február 8-án, a délutáni órákban Hans Arp egy friss brióst emelt a bal orrlyukához, mire Tristan Tzara csak annyit mondott: „Dada!”
E francia szó lett mozgalmuk elnevezése, melynek lovacskázni, avagy vesszőfutás lehetne a magyar megfelelője. Nekem az utóbbi jobban tetszik, mert a dadaizmusra ma már úgy tekintek, mint egy büntetésre, amit a valódi művészet megcsúfolásáért kell elszenvedni, kinek-kinek -ahogy tetszik-.
A Cabaret Voltaire 50 férőhelyes nézőterén mulatott a nihiltől vagy épp önnön sznobságától begolyózott nép, míg a színpadon sajátos performance-ok követték egymást, időnként párhuzamos előadásban - hangversek és lármazenei produkciók borzolták az idegeket. Ezek az esték aztán az elfogyasztott egyebek hatására is botrányos állapotba varázsolták a hallgatóságot és az „előadókat”, gyakoriak voltak a verekedések és egyéb atrocitások. A rendőrség egyszerűen csak anarchistáknak bélyegezte őket, de gyakorlatilag tehetetlenek voltak ellenük.

A dadaista irányzat alapvetően a művészet lecsupaszítását tűzte ki célul, tükröt tartva és tiltakozva ezzel a háború értelmetlensége ellen. Később már az általános konvenciók lerombolásáról szólt és arról, hogy a művészek a körülöttük lévő világot kizárva csak saját bensőjük kifejezését tartsák szem előtt. Ez az én fordításomban úgy hangzik, hogy le van tojva a közönség, meg mindenki - legyen ez egy afféle L’art pour l’art, melyben a „művészet” csupán önmagáért létezik, ahogy azt Victor Cousin és Théophile Gautier megfogalmazta a 19. század közepén.

Az 1920-as évek vége felé a dadaisták szétszéledtek. Ki így, ki úgy magyarázza, de talán maguk is rájöttek, hogy a művészetnek nincs értelme akkor, ha az öncélú, ha valódi hatást, tetszést nem kíván elérni.
Ámde eltelt néhány évtized, s a 60-as évek újra „feltalálta” a dadaizmust, amit szép elegánsan neo-avantgárdnak neveztek el, s ezzel szélesre tárták a kaput a későbbi totális művészetpusztítóknak.

Bár hivatalosan a dadaizmus, mint mozgalom 1924-ben megszűnt, de szellemisége ma is él és pusztít. Ha csak szűkebb környezetünkre fókuszálunk, akkor is érzékelni a romboló hatását, mely -sajnálatosan- központilag is támogatott formában az igazi művészetet a lelki maszturbáció alantas szintjére taszítja. Öncélú produkciók, átprogramozott agyú, megvezetett emberek erős masszája alkotja azt a hadsereget, mely -ha majd eléri végső célját- önnön ostobaságába fog belefulladni.

„A művészet hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok.”

Lev Tolsztoj