Diagnózis

Végre sikerült! A betegség lokalizálva s diagnosztizálva vagyon, de nagyon. Nevesítve a neve sincsen, s nem osztozom a kincsen, mert magamnak semmit sem tartok meg belőle, s legyen ez vésve kőbe. A diagnózis ekkor meg akkor, a fertőző Kacor-kór. A „kisembert” támadja meg mindenkor, s a fertőzést akkor kapja, mikor főnökként -rangra rántva- kezdődik első munkanapja.
A Kacor-kór veszélyes dolog, mert a beteg folyton morog, nyafog és hisztériázik, míg körötte meghűl a lég, s mindenki fázik, remeg, a nadrág tele, hogy a főnök csak ne ba*a le. Mert a hatalom „pózíciózus” mámorában feledi, mi volt ő a senki „kis”-korában, mikor egy szép napon aztán, kitöretve saját kasztján, s a hatalom által felcsippentve lett, kinevezték, áthelyezték, behelyezték, éljenezték - ez aztán a tett! De nem, nem, nem más ő most sem, csak ami volt, s szemében nagyobb lett a vakfolt, agyát a Kacor-kór marja, hiszen nem más ő, mint egy nagy marha, mert hiszi, amit a piszi, de bűzlik ez, mint a Gangesz folyó, s mégis úgy érzi: így a jó.
A Kacor-kór nem gyógyítható, mert túl sok benne az együttható, de gyógyul a beteg magától máris, s higgyék el, ez nem afféle frázis: ha kirúgják alóla a főnöki széket, oly emberré válik, mit úgy hívnak: széklet.