Dolfi szeretett beszélni. Leginkább beszédeket mondani.

A végső „fellépések” előtt gyakorta hívta meg ebédre legszorosabb munkatársait, barátait, hogy a szerény étkezés egy bizonyos pontján előadhassa produkcióját. De ezen főpróbákat hihetetlenül sok gyakorlás előzte meg. Először a beszédet lemezre rögzíttette, majd ezt százszor is meghallgatva kidolgozta rá a megfelelő gesztusokat. Ezeket gyakorta fotóztatta, majd az elemzés után utasítást adott a negatívok megsemmisítésére.

De valamiképp egy sorozat elkerülte végzetét és épen maradt. Heinrich Hoffmann szerencsére megtagadta Dolfi parancsát, így egy kicsit a függöny mögé pillanthatunk. A képeken még nem a tejhatalmú vezért látjuk, hanem a hatalmat megszerezni vágyó, a börtönből szabadult, s ott Mein Kampf-ot megírt nagy Programadót.

A pártja ugyan később újra megbukott, de végül kezére játszott a gazdasági válság, s az üvöltő szavak szünetében borzalmas tetteket követtek el, s ezzel kiszabadítottak egy olyan szellemet, akit még ma sem sikerült visszaparancsolni az üvegbe.