Nem csak mára.

Kövér Károly császár „békésen” uralkodott hatalmas birodalmában, de Arnulf a keleti király, aki egyébként zabigyerek volt, szemet vetett e csodás birodalomra. Vérengző hadseregével el is foglalta Kövér Károly császár országának keleti felét és saját országához csatolta. Nyugaton viszont Berengár király uralkodott, s egyre inkább kezdett Arnulf fölé kerekedni. Sok barátja, rokona és üzletfele segítette, s már-már úgy tűnt, végül sikerül legyőznie ellenfelét.

Arnulf, hogy ezt megakadályozza, egy merész tervet eszelt ki. A nagy birodalmak szélén épp letelepedni készült egy nemes és harcos nép. Megdumcsizta két vezetőjükkel Árpáddal és Kurszánnal, hogy ha segítenek legyőzni Berengár keleti királyt, akkor az elfoglalt területek rablott kincsein felül egy szép nagy összeggel ajándékozza meg őket. Árpád és Kurszán hipp-hopp összekapták magukat, s mindössze ötezer harcossal elindultak, hogy a szerződés rájuk eső részét teljesítsék. Mivel Berengár királynak lövése se volt arról, hogy egy addig ismeretlen nép hadserege le kívánja rohanni birodalmát, ezért aztán nem is védekezett. Így az ötezer harcos simán végigrabolta az utat a nyugati király fővárosáig. Erre aztán Berengár király szélsebesen összekapta magát és 15 ezer fős állig felfegyverzett, kiképzett és sokat próbált haderővel indult ellenük. Árpád és Kurszán úgy tett, mintha berezeltek volna, még békés megadást is ajánlottak, de aztán iszkolni kezdtek. Hej, de megörült Berengár király! Azt gondolta, hogy „Na, ezeknek annyi! Meghalnak mind egy szálig!” Ezzel a nagy, királyi sereg elindult az apró lovakon zötyögők után. Csaknem 150 kilométeren keresztül üldözték őket, akiket utolértek, azok találkozhattak istenükkel. Végül egy nagy, sebes folyóhoz értek. Árpád és Kurszán csapata átúsztatott a folyón és a másik oldalon megpihentek. Berengár király, seregei élén nem ment utánuk. Úgy gondolta, majd másnap végez velük. Harci szekereikből rögtönzött tábort alakítottak ki, s éppen a pizsijük után nyúltak, amikor nyílzáport kaptak a nyakukba. Menekülés nem volt, saját szekértáboruk és az idegen nép serege körbefonta őket. Az ezerszer gyakorolt harci formációk itt szóba sem jöhettek, mindenki úgy mentette az irháját, ahogy tudta. Berengár királynak bizony tele lett a gatyója, s csak úgy tudott megmenekülni, hogy közkatonának öltözött. Akik maradtak, szinte mind meghaltak. Akik elszaladtak, azok közül is csak kevesen élték túl.

Árpád és Kurszán népe ezzel a zseniális hadicsellel mutatkozott be Európában, amit később végigportyázott. Azok, akik folyton csak kását vagy félig sült húsokat zabáltak, akik a gombot és az alsóneműt nem ismerték és közös rongyot használtak a vécén, hamar megtanulták az új nép nevét: Magyarok. S akik később -úgy nyolc esztendővel- még mindig kételkedni mertek, azoknak Pozsony mellett Árpád népe újra megmutatta, kiknek a nyilaitól kell rettegni.

Itt a mese vége, s büszkén aludjatok végre, hiszen mindez az Úr 899. évének Szent Mihály havának 24. napján, a Brenta folyó partján megtörtént.