Ez idő tájt az ókori Rómában vidám ünnepléstől voltak hangosak az utcák.

Faunus ünnepét ülték, melyet a rómaiak a görögöktől csentek el, s alakították át saját szájuk íze szerint. Minden bizonnyal Faunus változott át később farsang hercegévé, amit már -ha nem is jó szemmel- de az egyház is megtűrt.

De ugyan ki is volt az őse Faunusnak? Ugyan ki más, mint Pán! A kecskeszarvas, embertestű, patás isten, Zeusz unokája. Pán a végtelen jókedv, öröm és tréfa nagymestere, a gyönyörű nimfák (afféle tündérkék) imádója. Leginkább a pásztorok élvezték védelmét, de örömmel segített a szőlőművelőknek is. Megannyi vidám avagy varázslatos mese szövődött köréje, melyeket csupa élvezet olvasni. Az egyik történet szerint Pán -többek közt- beleszerelmesedett egy Szürinx nevű csodaszép nimfába. De a lány nem viszonozta a túlfűtött közeledést, elszaladt előle. Pán a nyomába eredt, s már-már elcsípte volna a szépséget, amikor az istenek megkönyörültek rajta és a nimfát náddá változtatták. Így Pán végül -jobb híján- a nádból sípot eszkábált, s azóta azon fújja édesbús vagy épp vidám muzsikáját.

Pán haláláról allegorikus mese szövődött. Eszerint Pán éppen a Nílusban lubickolt, amikor úgy megijesztette egy Tüphón nevű szörnyeteg, hogy félelmében kiszállt belőle az élet. De mivel isten volt, nem halt meg teljesen. Kecskebakká változott és felröppent a csillagok közé. Ma is láthatjuk a Bak csillagképben huncutul visszakacsintani.

A negyedik században már az egész ókori Görögország tisztelte. A katonák úgy tartották, Pán volt az, aki a perzsákban elültette a páni félelmet, melyből aztán a pánik szó is keletkezett.

Tisztelete aztán -mint már írtam- átkerült a rómaiakhoz, majd a művészet különféle forradalmai elterjesztették az egész világon. A reneszánsz még nem, de a barokk nyíltan felvállalta az új Pán imádatot. Az örökké megújuló szecesszió illetve Jugendstil is képzeletbeli címerére helyezte alakját. Személye mindig az új művésznemzedék emblematikus figurája lett.