Március 13-án Szikra Ferenc odalépett Petőfi asztalához a Fillingerben, amit ma helytelenül Pilvax-nak ismerünk.

-Mit írsz, Sándor?- Kérdezte az irónját harapdáló költőtől.
-Egy verset, egy olyan verset, mely felébreszti majd a magyart. Nemzeti dal a címe! Az eleje már kész. Rajta magyar, hí a haza!
-Várj, csak, Sándor! Rajta magyar? Elébb talpra kell azt állítani, s aztán útjára indítani. Nem gondolod?
Petőfi elhúzta a száját, nem szerette ha beleszólnak a verseibe, pláne nem egy jurátus...
-Na jó! - Mondta a költő kényszeredetten. -Igazad van. Talpra hát! Talpra, magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!
A kávéház vendégei nagy lelkesedéssel fogadták a verset, visszatérő sorait az utolsó versszakban már együtt szavalták a költővel! Mindenki megmámorosodott, mindenki érezte, hogy itt van, elérkezett az az idő, amikor ki kell fordítani a világot a sarkaiból.
Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, amikor a hegyes szurony kirepült a botból és megállt az ajtófélfában. A levegő hirtelen megfagyott a teremben, de Petőfi vidáman megszólalt.
-Jó jel! A hegye Bécs felé mutat!- Mire mindenki tapsolni kezdett.

Két nap múlva a Fillingerből indultak március ifjai, hogy megmutassák a világnak, a magyarokkal nem lehet kukoricázni. Elébb az orvosi egyetemhez mentek, az volt a legközelebb. Az ifjú Jókai Móric a hallgatóknak felolvasta a 12 pontot, Petőfi pedig elszavalta a Nemzeti dalt. Szinte mindenki azonnal csatlakozott hozzájuk, s onnan a mérnökhallgatókhoz, aztán a bölcsészekhez, jogászokhoz mentek, s végül a teológiai kar diákjai is csatlakoztak. Mindenütt ismertették a 12 pontos követelést és a híres költő elszavalta a Nemzeti dalt. Kivéve egy helyen, a Nemzeti Múzeumnál. Na ott éppen nem, hiába hirdeti tábla.

Ekkorra már majdnem ötezren voltak, s Petőfi javaslatára a nyomda felé vették az irányt. Landerer Lajos már sejtette, hogy jönni fognak, elő is készíttette a sok papírt. A nyomdában a szedők átvették a 12 pontot, de Petőfinél nem volt írott példány a verséből, ezért ott leült egy asztalhoz és írni kezdte. Mikor egy versszakkal elkészült, Vasvári ollóval levágta a papírt és a szedőknek nyújtotta.

Odakint a szemerkélő havas esőben Jókai a tömeghez beszélt, akik esernyőik alatt várták a fejleményeket.
-Polgártársak! Holnap, úgy lehet, golyók hullanak ránk. Akkor elfutunk-e?
A tömeg így válaszolt.
-Nem!
Jókai folytatta.
-Polgártársak! Most tehát csukjuk be az ernyőket!
Mintegy varázsütésre egyszerre becsukódott az ötezer ernyő.

Ezután igen mulatságos dolog történik. Irinyi József kilép a nyomdából és arra kér mindenki, hogy menjen haza és ebédeljen meg. Hiszen a nyomdászok majd csak délutánra készülnek el. Találkozás délután a múzeumkertben. Persze a többség nem megy ebédelni, hanem követi az ifjú forradalmárokat. Nemzeti színház, Nemzeti múzeum -ahol átadják megőrzésre a 12 pont és a Nemzeti dal egy-egy nyomtatott példányát, majd Vajda vezetésével fel a várba fegyverért és hogy kiszabadítsák az öreg és beteg Táncsicsot, akit politikai cikkéért zártak be.

Este a Nemzeti Színház a Bánk Bánt adja, de csak az első felvonásig jutnak el. A tömeg frissebb szavakra éhezik. Ekkor Jókai felmegy a színpadra, s a díszletek homályában találkozik a vonzó, gyermekét egyedül nevelő Laborfalvi Rózával. Így a nap végére kissé elcsigázott író mégis nagy lelkesedéssel beszél a tömeghez. Mondandója végén odalép hozzá Róza, leveszi saját nemzeti kokárdáját és Jókai mellére tűzi. S mindez nem elég. Az öröm közepette csókban forr össze ajkuk, s a nép ujjongva ünnepel!

Jókai Mór 19-én az Életképek című lapban így foglalja össze az eseményeket:
„A mennydörgés azt mondja: Le térdeidre, ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: Föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél!
Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az, írjátok föl szíveitekbe, és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.”