A kis Emile Berliner gyermekkoráról keveset tudni.

Csak annyi bizonyos, hogy 1851. május 18-án született a németországi Hannoverben egy igen népes családba. Édesapja (Samuel) nem túl sikeres kereskedő volt, édesanyja (Sarah) pedig alkalmi zenész. 12 testvérrel kellett megosztoznia azon a kevésen, ami volt, de kiváló tanulási képessége hamar kiemelte a szegénységből. Középiskolái után szüleit segítette, majd 19 esztendősen nekivágott, hogy meghódítsa Amerikát.

Washingtonban kapott hivatalnoki állást, s a keresett kevés pénzen esti egyetemre járt, ahol a műszaki és fizikatudományi ismereteit bővítette. Elég sikeresen, mert beleszeretve a Bell által forgalmazott telefonba, ki- illetve feltalálta annak sokkal tökéletesebb mikrofonját. Bell azonnal megvette az ötletet, Emilet pedig kutatási asszisztensként alkalmazta.

1881-ben házasodott, feleségével (Cora Adler) hat közös gyermekük lett. Néhány év után elege lett a Bell társaságból, s úgy döntött, eztán önálló feltaláló lesz. Tudta, hogy mit akar, hiszen csupán hat év kellett hozzá, hogy benyújtsa szabadalmát a gramofonra. Mindenben jobb volt az Edison-féle fonográfnál. Itt a hang rögzítése cinklemezekre történt, amiről pozitív acélmásolat készült. Ezzel aztán sok-sok száz lemezt lehetett készíteni, így a gramofon nagyon hamar közkedvelt szórakoztatási eszköz lett. A hangot a tölcsér gyűjtötte össze és egy finom bőrből készült membrán alakította át mechanikus rezgéssé. Kezdetben a fordulatszám sem volt tisztázott, ám végül 60 Hz-es, 3600-at forduló motorok fordulatszámának 1:46 arányú csökkentésével 78,26-ban egységesítették.

A lejátszható lemezek tökéletesítése után több gramofon társaságot hozott létre, hogy gyártsák és terjesszék a termékét. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem tud mindennel Ő foglalkozni, ezért a gramofon gyártásának jogát eladta a Victor Talking Machine Company nevű cégnek. Ezért is látható e név az akkori fekete lemezeken. Van ott egy helyes kutyus is, de arról majd később.
Szóval a két üzletág különvált, s Emile a lemezek gyártásának legtökéletesebb módját kutatta. Az alapanyaguk eleinte a keménygumi volt, majd egyszerűbb és kezdetleges műanyagok, ám ezek hamar eltörtek. Ekkor Ő is feltalálta a spanyolviaszt, vagyis rálelt annak egyik természetes alapanyagára a sellak nevezetű gyantára, mely igazából apró rovarok váladéka. A sellak módosított változata már tökéletesen alkalmas volt lemezgyártásra.

S hogy miért látható a gramofont hallgató kutyus a régi lemezeken? Emile 1900-ban Angliában utazgatott, ahol megpillantotta Francis Barraud festményét, amin a művész testvérének kutyája, Nipper a gazdi hangját hallgatja gramofonon. Berlinernek annyira megtetszett ez a kép, hogy azonnal megvásárolta, s a kép alapján készített logó lett a gramofonlemezek védjegye.

Berliner a hanglemezgyártást megunva eladta a teljes céget a Radio Corporation of America (RCA) vállalatnak és új kutatás és üzletág felé fordult. Fiával szerette volna megalkotni a tökéletes helikoptert. Az 1920-as évek elejére sikeres tesztrepüléseket hajtottak végre, de az amerikai hadsereget mégsem tudták meggyőzni a helikopter stratégiai fontosságáról. Kutatási anyaga később nagy segítséget nyújtott a biztonságos és számtalan területen bevethető helikopterek kifejlesztésében.

Ma már, a digitális hang korában nehezen hihető, hogy volt idő, amikor a hang rögzítése és annak tökéletes visszaadása nem volt egyszerű és mindenki számára elérhető. Ahogy hallom, manapság újra „felfedezik” a hanglemezt, azt a mikrobarázdás fekete korongot, amit az 1940-es években a magyar származású Goldmark Péter Károly talált ki, s melynek anyaga már nem a sellak, hanem polivinilklorid (Vinyl) volt, amit a magyar szleng csak egyszerűen bakelitnek nevezett, pedig ahhoz semmi köze sem volt. Ezzel rendkívül hosszú mondattal zárom soraimat. Ágy Ő! (Vagy szekrény...)