A Saturnaliát, vagyis annak megfelelőjét már az ókori Mezopotámiában megrendezték, de igazi ünneppé a rómaiak tették, amint Szaturnusz isten tiszteletére az őszi-téli napforduló idején -elébb két napos, végezetül- egy hetes dínom-dánomos, eszem-iszomos orgiává duzzadt.

Az ünnepek alkalmával kifordították a világot a sarkaiból, a szolgák urakat játszottak, az előkelő polgárok pedig ajándékokkal kedveskedtek az alsóbb néposztálynak és egymásnak. Borostyánágakkal díszítették fel házaikat, fejükre rózsafüzért fontak, felnyitották az új borral teli hordókat, sütöttek, főztek, mulatoztak, még a hivatalok is bezártak. Ez a féktelen duhajkodás "december 25-én" ért véget, s aztán minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Ezen időszakban található az a téli napforduló, a fény ünnepe, melyet sok pogány nép -köztük a magyar is- megünnepelt. Aki ez idő tájt felfelé pillant a tiszta égboltra, megláthatja a napforduló jellegzetes csillagait, égitestjeit. Nyugaton a Hold kúszik fel lassan, keleten a Magyarok csillaga a Jupiter fénylik. Délen a Fiastyúk „tanyázik” s felette az Orion csillagkép uralkodik.

A germánok és skandinávok a Yule-bak ünnepét tisztelték, a kelták Samhain a fény újjászületését várták. A zsidók a hanukát, a Maják Nap ünnepét, a perzsák Mithrász születését ünnepelték. A görögöktől megörökölték a rómaiak, kik a Dies natalis dei invicti Solis vagyis a legyőzhetetlen isten, a Nap születésének napjáról emlékeztek meg. Ez tetőzte be a Saturnalia ünnepségeket, ezzel indították útjára az új fényt.

A későbbi korok is megőrizték a téli napforduló ünnepét, összekapcsolva a Karácsonnyal. Itáliában így született meg La Befana, a brit szigetvilágban a Midwinter ünnepség, Etiópiában a Ganna, Mexikóban a Retek Éjszakája, Pakisztánban Chaomos, Japánban Hari-Kuyo, Tibetben pedig a Dosmoche. Szinte mindegyik nap örömtűzzel, vidám mulatozással zárul, hiszen -ha alig érezhetően is- de a mai naptól egyre hosszabbodnak a nappalok, s győz a fény a sötétség felett.

A kereszt imádata előtt is ünnepeltünk ekkor. Két történet is szól erről. Az egyik ősi monda szerint Nimród a nagy király, a magyarok ősatyja éled újjá ekkor. Nimród 3000 évvel Jézus előtt született, s némely kutatási anyag szerint a bibliai Noé dédunokája volt, s az első jelentős uralkodóként Ő építtette Babilon városát. Mikor csatlakozott az istenekhez, felesége kivágatott egy nagy fát, ám az másnapra teljes magasságában visszanőtt. Ezután minden évben megünnepelték Nimród emléknapját, mely egyben a fény születésének napja lett. A szokást átvették a szomszédos, majd más népek is.

Az gondolhatnánk, hogy a kereszténység gyakran erőszakos térhódításával e pogány ünnepek a feledésbe merültek, de ez mégsem történt így. Ahogy a mi Kerecseny ünnepünk, úgy a rómaiak Saturnalia ünnepe is „átváltozott” Karácsony ünnepévé, megszelídítve egy szép, születésről szóló mesével.
Ám az ősi hagyományok, ünnepek manapság újraélednek, kibújnak a Karácsony giccses díszletei mögül. Egyre másra találni Itáliában olyan városokat, ahol megidézik Saturnalia ünnepének hangulatát, s már itthon is gyakorta hallani az ősi hitvilágunkban szereplő kerecsensólyom szimbólumát magában hordozó Kerecseny (Kerecsen) ünnep felélesztését, melyet valaha a téli napforduló időszakában ünnepelte meg az akkor még büszke, szívében tiszta, bátor magyar nép.