Robert C. Wiles a fiatal, ambiciózus fiatalember épp a 34. utcán várakozott és azon gondolkodott, hogy elvégezve a fényképész iskolát, melyik újsághoz adja be jelentkezését.

Majdnem szemközt az Empire State Building csodálatosan karcsú, 381 méter magas épülete magasodott. A lelke mélyén arra vágyott, hogy a Life magazin munkatársa lehessen, mely kiadvány akkoriban a fotográfusok kedvelt és szent Grálként tisztelt magazinja volt.

Robertnek szinte mindig a nyakában lógott kedvelt -és egyetlen- fényképezőgépe, melyet szinte már jobban szeretett, mint a barátnőjét, de ezt nyíltan soha nem merte volna bevallani. Ahogy ezen eltöprengett, egy hatalmas csattanást hallott. Nem volt éles, inkább afféle, mint amikor egy nagyon nehéz zsákot dobnak fel egy teherautó platójára. Aztán sikolyokat hallott és arra lett figyelmes, hogy többen futni kezdenek egy bizonyos irányba. Gondolta, miért ne, így ő is a sietős emberek után indult. Amikor odaért, a tömeg még nem volt nagyon sűrű, így könnyedén odaléphetett a bezúzott tetejű Cadillac mellé és elkészíthette élete fotóját.

Evelynt csendes és szerény lányként ismerték. Néha ugyan felhőként átfutott az arcán némi melankólia, de alapvetően vidámnak tűnt. Berkeley-ben született 1923 szeptember 20-án egy népes családba. Aztán édesanyját valamilyen mentális betegség, valószínűleg mély depresszió keríthette hatalmába és egyszerűen kilépett az életükből. A papa egyedül maradt a gyerekekkel. Evelyn jól tanult, majd a középiskola elvégzése után belépett a hadseregbe. Itt ismerkedett meg későbbi vőlegényével, Barry Rhodes tizedessel a légierő egyik katonájával. A háború után New Yorkban elvállalt egy könyvelői állást, s az esküvőjét tervezgette. Aztán valami megváltozott. Mintha elfogyott volna belőle az élni akarás. Egy rokona esküvőjére volt hivatalos. Evelyn vállalta az egyik koszorúslány feladatkörét, de a lagzi után dühösen tépte le magáról a ruhát és kijelentette, hogy ilyen és ehhez hasonló ruhákat nem akar többé látni.

1947. április 30-án elutazott a vőlegényéhez, hogy megünnepeljék annak születésnapját. Másnap korán reggel indult vissza New Yorkba, ahol jegyet váltott az az Empire State Building 86. emeleti kilátójába. Kissé hűvös szellő kavarta fel az eldobott papírfecniket. Egyedül volt. Kikönyökölt a párkányra, lenézett a szédítő 320 méteres mélységbe és az édesanyjára gondolt. A nap fénye álmosan kikandikált a fátyolfelhők mögül, amikor fehér, selyem fejkendőjét a szélnek ajándékozta. Lerúgta cipőjét és könnyedén a hideg kőpárkányra szökkent. Egy pillanatra még hátranézett, aztán nekidőlt a végzetének és a gravitációra bízta magát.

„A legszebb öngyilkos”. Ezzel a címmel jelent meg 1947. május 12-én a Life magazin címoldalán Robert C. Wiles ikonikussá vált fotója. Mintha csak Csipkerózsika aludná örök álmát, s arcán ott sejlene a halál szépsége.

Frank Murray nyomozó a kilátó teraszán megtalálta Evelyn McHale szépen összehajtogatott kabátját, táskáját, benne egy gondosan fogalmazott búcsúlevelet. 

„Nem szeretném, ha bárki a családomon belül vagy azon kívül látná összetört testemet. Kérem Önöket, mihamarabb hamvasszanak el? Könyörögve kérem Önt és családomat, hogy tiszteletemre semmiféle megemlékezést ne tartsanak. A vőlegényemmel idén júniusban keltünk volna egybe. Ám azt gondolom, hogy én nem lennék jó felesége sem neki, sem bárkinek. Sokkal jobb lesz neki nélkülem. Mondják meg az édesapámnak, hogy anyámnak túl sok tulajdonságát örököltem.”

Kívánsága szerint jártak el. Csak a Róla készült fotó utazta körbe a világot. Készítője soha többé nem publikált egyetlen képet sem, vőlegénye pedig, -aki később mérnök lett Floridában- soha nem nősült meg.