...nem csak a pecsétgyűrűn.

A középkor hajnalán a kis dél-olaszországi kikötő, Otranto lett az úgynevezett nyugati civilizáció csücske, az olasz csizma sarkának a hegye. Innen indultak a keresztes hadjáratokra, ide érkezett vissza a maradék a rablott arannyal. Még a törökök is elfoglalták, s 12 ezer embert mészároltak le. Ebből 800-nak felajánlották, hogy vagy áttérnek az iszlámra, vagy kampec lesz nekik. Az utóbbit választották. Csontjaik ma is láthatóak a Cattedrale di Otranto, vagyis az Otranto Katedrálisban. Aztán a keresztény hadak -melyekben ott volt a mi igazságos Mátyás királyunk hadserege is- kiűzték a törököt, de az igazi béke sosem tért már vissza. A városkának van még egy magyar vonatkozása is. 1918 nyarán itt süllyesztették el az első és egyben utolsó bevetésére induló magyar SMS Szent István nevű - Tegetthoff-osztályú csatahajót. Mai érdekessége a helynek, hogy itt tenyésztik a csodálatos, fekete murgese lovakat. Gyönyörű jószágok...

De most ez nem is annyira érdekes. Sokkal izgalmasabb az Otranto Katedrális, s annak különös mozaikpadlója. A templomot 1088-ban építették, s a mozaikokat egy kicsivel később az 1160-as években készítette Pantaleone nevű szerzetes és művészcsapata. A kor addigi hiedelemvilága, vallási szimbóluma megtalálható itt. A pogány istenek mellett jól megférnek a Biblia alakjai, -Ádámnak és Évának vidáman integet a nagy Artúr király- s ha figyelmesen szemlélődik a szerencsés látogató, akkor végigkövetheti a teremtés mítoszát is. De ha még egy kicsit figyelmesebb, akkor egy ismert szimbólumra is ráakad, melyet egy ámerikai kávés cég már kisajátított - bár állításuk szerint az ő logójuk egy 15 századi kódexből való. A két farkú -no nem kutya- hanem sellő felirata arra figyelmeztette a középkori utazót, hogy óvakodjon a kísértésektől - válassza inkább a jó utat. Így aztán egy középkori ember -ha most feléledne- egy olyan „ződlogós” helyre tuti nem menne be feketelevest inni. Mondjuk én se, de én más okból.

Tehát: Ha valaki oly szerencse fia, vagy lánya, hogy eljut a csizma légdélibb sarkára, ne feledje el megtekinteni az egyébként roppant egyszerű építésű katedrálist, s benne a lenyűgöző mozaikpadlót. Aztán -jó magyar szokás szerint- dicsekedjék el vele, hogy ő idén olaszba vóóót és milyen sokat költött.

A két farokkal élő nőci vagyis -pontosabban fogalmazva, s ezzel elkerülve a képzavart- a két saját farokkal élő nőci figurája egyébként sokkal régebbi, mint azt gondolnánk. Megtalálható számtalan ősi, ókori civilizáció jelképtárában. Sokszor totális tévedésben szirénnek titulálják szegénykét, pedig a szirének madártestű asszonyok, semmi közük a sellőkhöz.

A sellőket a különféle korok kultúrái általában szépnek, fiatalnak és jóságosnak mutatják. Néha csintalanok, néha dühösek, néha halálosan csábosak.
Az első sellős sztorit és ábrázolást az ókori Asszír kultúra hagyta ránk. A mese szerint Asratum istennő szégyenében sellővé változtatta magát, amiért erős érzelmi felindulásból megölte szerelmét, a pásztort. Egy asszír templom falán meg is örökítették fizimiskáját, mintegy 3000 esztendővel ezelőtt. A sellő alakja feltűnik a görög mitológiában is, ahol Nagy Sanyi húga, Thesszaloniki a megfelelő válaszért cserébe lecsendesíti a viharos tengert. Az Ezeregyéjszaka meséiben is rátalálunk a sellőre, itt Djullanar, a tengeri lány végül összeszűri a levet egy halásszal. Az ó-angol legendában is feltűnnek a sellők. A zennori történetben egy sellőlány beleszeret egy templomi énekes srác hangjába, majd a fiú elszökik vele. A zennori Szent Senara templomban álló 600 éves faragott faszéken ma is látható a halfarkú csajszi. A 14. századi franciák és főképp csehek egyik kedvenc története volt Melusine királynő és férje, Rajmondin meséje, ahol nem egészen halfarkú a szépség, hanem egy kicsit kígyós, de alapvetően sellőnek vagyon titulálva. Ha tovább haladunk korokon és földrészeken keresztül, akkor mindenütt felfedezzük e különös lények nyomait. Nevei: Rusalka, Sadko, Suvannamaccha, Mami Wata, Aycayia, Ningyo, Nyi Roro Kidul, Lorelei.

S talán a leghíresebb, Andersen kis hableánya, aki teljesen belezúg az ostoba királyfiba és fölöslegesen feláldoz érte mindent. Az amcsik ezt a szépségesen lírai sztorit is kisajátították és belepiszkoltak. Szerencsére azért még sokan ismerik az eredeti mesét is, s talán inkább erre gondolnak, ha ellátogatnak a koppenhágai kikötőbe. Hiszen itt található Edvard Eriksen dán szobrász alkotása, mely 1913 óta nézi szomorúan a tengert. A szobrot a híres dán serital gyártója rendelte meg, s a kompozíció modelljei a művész felesége, illetve a megrendelő - balerina szeretője voltak.